A fenti cím sem rejti véka alá, hogy a témához jobba konyító alakot, aligha lenne nehéz találni. Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy mégis mi végre veszem a bátorságot?

Mi az, hogy piszkálgatni merem a felszínt, méghozzá egy igencsak túlméretes, tompa csavarhúzóval, ami szinte biztos, hogy felsérti majd a hozzáértő, kifinomult órásmester, magasfényűre polírozott szívét. És azt is ott, hova a szóban forgó, matuzsálem korú, szó szerint, illetve füllel is jól hallhatón, tényleg ketyegő régiségeket zárta.

A kérdés persze úgy is felmerülhet, hogy egyáltalán miért foglalkozom a témával, ha már úgysem értek hozzá. Ráadásul, nézzük szembe a tényekkel: valószínűleg 1000 órakedvelőből, legfeljebb tízet, ha lázba hoz. S meglehetősen valószínű, ha átlagos polgárok tömegéből merítjük a mintát, azok száma, kiket a zsebóra egyáltalán bármennyire is, valaha is foglalkoztatott élete során, jó eséllyel a nullához konvergál. Nos. Innen szép nyerni, nem igaz? Hátha pont most sikerül a tömegek széles – szűk rétegében felszítani a tüzet, hogy aztán álmatlan vergődve, csatakos pizsamában hánykolódva érjen zamatos gyümölcsborrá, a most beléjük fröcskölt zsebóra cefre!

A szándék egyébiránt egyáltalán nem erre irányul. Jelen sorok otthonát adó oldalon ugyanis, alapvetően vélemény cikkek írására vállalkoztam. Így, bár nem értek hozzá, álláspontom akad, s ki is merem fejteni. Aligha lennék ezzel egyedül széles –e világban, igaz –e. Másrészt, e témával foglalkozók többször feltették már számomra a kérdést, hogy mégis mi a véleményem erről az egészről. Köztük a már emlegetett, aktuális, online felület tulajdonosa szintén, aki maga sem közömbös e tárgyban. Mi több, ő maga frappáns tömörséggel, sallangmentes egyszerűséggel ugyan, de össze is foglalta számomra a releváns, vonatkozó ismereteit. Ebből táplálkozva, de ettől igencsak elrugaszkodva tehát lássuk, mit lehet elmondani a zsebóra beépítésekről. De nem ígérem, hogy jó leszek.

Zsebórát már az ezer…, na ezt nem. Történelemóra szünet. Azt majd máshol, s akit érdekel, az úgyis már tudja, vagy rákeres a keresőablakban. Ide jöhet egy google link. Az viszont érdekes állítás, amibe lépten – nyomon belefutottam, miközben próbáltam információval felvértezni magam, ez ismeretlen terepen. Hogy tudni illik a karóra pusztán 1904 óta létezne (ezt szó szerint megtaláltam egy netes oldalon). Nettó tévedés. Tényleg nem kívánom se ismételni magam, sem az idegesítő, tudálékos tanárt alakítani, de 1868, Patek Philippe ugye, az ott már egy karóra volt. Igaz nőire, de csuklóra. Bumm. Tehát, nem igaz, hogy a karóra valami 20. századi csodás varázslat lenne, még akkor is, ha az viszont már tény, hogy valóban az 1920-as éveket követőn, az első nagy háború utáni időkben terjedt el, s mára lényegében egyeduralkodó… lenne, ha nem lapulna ma már, minden biszbaszban valamiféle óra-szerűség. A mikrosütőtől, a kocsin át, a számítógép monitorképének jobb sarkáig. Nem is olyan egyszerű manapság olyan helyre pillantanunk, legalábbis egy nyugati erkölcsök és értékrendek szerint civilizált környezetben, ahol ne mérné valahol valami, ha más nem, láthatatlanul, a múló időt.

Talán kiábrándító, hogy magam is, bár szinte éjjel – nappal hordom az órám, gyakran a telefonon, a notebookon, vagy pont a műszerfalon, azon az átkozott mikrón, vagy a tévén nézem meg, mennyi az idő. Mindez ilyen formán lett az életünk része. Kinek jobban, kinek kevésbé. Tagadhatatlan, hogy a karóra már inkább ékszer, divatos kiegészítő, státusz szimbólum, esetleg befektetés tárgya (ha jól választ az ember és jókor). És persze ne feledjük a „kezelteket”. Akik gyűjtői szenvedélyből, vagy hobbiból aggatják magukra, keresik, kutatják, vásárolják, kuporgatnak rá, rejtegetik széfben, forgatóban, szekrény alján, vagy egy műanyag dobozba bedobálva 80 darab, 30 éves Vostok és Poljot órát, a józan ész határait feszegetve, tesszük rajongásunk tárgyává, eme többnyire remek és csodálatra méltó műszaki cikkeket.

E ponton sejlik fel a zsebórák, illetve a beépítés létezésének értelme. De nem ilyen egyszerű azért a kérdés.

Dinoszauruszból is szaladgál jó pár millió, vagy milliárd „közöttünk”, mind a mai napig. Nem is gondolná az ember, hogy a csirke bizony az, legalábbis a tudomány mai állása szerint. Még akkor is, ha aligha lennének rá büszkék, az egykor élt, toronyház méretű ősapák. S ha hiszünk az evolúciós fejtegetéseknek, az sem kérdés már, hogy melyik volt előbb. A csirke, és nem a tojás. Persze jelen korunk zsebóráinak nincs afféle szégyenkezni valójuk, mint a kapirgáló kis kakasnak. Igaz, nem is pusztította el egykori életterük, egy nagyobb város méretű aszteroida.

A dinós kérdést aztán nyilván lehet tagadni. Azt viszont nehéz, hogy zsebórát készíteni, mióta léteznek az olyan patinás, svájci óramárkák, mint a Patek Philippe vagy a legidősebb, máig és szakadatlan működő Vacheron Constatin, mindig is menő dolognak számított. Legalábbis, amikor az órásmester meg kívánta mutatni, mi minden fér ki a csövön. Pontosabban, mennyi mindent tud bepréselni egy relatíve kicsi, jellemzően nemesfémből készített óratok belsejébe. Sőt! Az IWC például a kvarc krízisből ki, s egyben a valódi, csúcskategóriás komplikációk világába bevezető, számára addig alapvetően ismeretlen utat is zsebórák készítésével kezdte koptatni.

A modern korok zsebórái persze valójában nem vehetők komolyan. Legalábbis, mint ténylegesen időmérésre szánt, használati tárgyak. Sokkal inkább valamiféle technikai villongásként értékelhetők, amelybe 20 – 30, urambocsá 57!!! komplikációt is belepasszíroz a gyártó, hogy aztán kézikönyv kelljen megérteni, egyáltalán mit is látunk a számlapon. Persze mindezt a cég nem valamiféle konzervatív csökönyösségből teszi, sokkal inkább azon egyszerű okból, hogy ez a rengeteg okosság, képtelen elférni egy 14-16 mm vastag, 40-48 mm tokátmérővel bíró karóra testében. S nyilván egyfajta tisztelgés is a történelmibb korok előtt, hiszen az valóban igaz, hogy e nagy nevek, mind zsebórakészítéssel, vagy legalábbis főleg azzal kezdték pályafutásukat.

A zsebórák ergo nem haltak ki. Még akkor sem, ha leginkább a gyártó, vagy az azt tulajdonló anyavállalata működtette múzeumokban, illetve néhány igazán elvetemült, s ami fontosabb, anyagilag végtelenül elengedett gyűjtő vitrinébe kerülnek. Hacsak nem járnak úgy, mint az előző század, harmincas éveinek Patek órái, amelyekből jó adagot kénytelen volt visszaolvasztani, az akkoriban igencsak koldusbotra jutott márka, hogy fizetést adhasson a munkásainak. Egyszer fent, máskor lent ugyebár.

Pár éve még kikerekedett a szemem, amikor egy aukciós oldalon 15.000 forintért meg tudtam vásárolni egy, az 1800-as évek végéről származó, illetve annak mondott, ezüst zsebórát, szép, felújított állapotban. Az évtized üzlete, gondoltam. Idővel persze kiderült, hogy nem az. Akkortájt fogalmam sem volt, mit ér egy efféle a piacon. A zsebórakészítés is valahogy úgy festett 100 – 120 éve, mint a mai, csuklóra szorított ketyegőt előállító ipar. Készült jobb, rosszabb, egyszerű, díszes, nemesfém, acél, vésett, polírozott, drága csecsebecse és olcsó gagyi. Ez utóbbi kategória gyakran hordoz, már akkor is elavult, vagy azóta nagyon meghaladott, kevésre becsült szerkezet. S természetesen kapható volt sok, ma is létező luxusmárka, jelenleg is jelentős értéket képviselő időmérője is.

Az 1960-as évek végén, illetve 70-es évek elején, az Amerikai kontinensen, úgy átlagosan 250 amerikai dollár körül kóstált egy hétköznapi Rolex. Akkortájt ez szűk kéthavi átlagkeresetnek felelt meg az USA-ban. Nagyjából. Ma az a Rolex tízezer, adott esetben akár százezer dollárokat érhet, nem is beszélve az olyan agyrobbantó árveréseken tapasztaltakról, mint a nem túl rég elkelt

Paul Newmann Daytona. 17.7 millió dollár egy óráért! Az kb. négy és fél milliárd forint! Amit Paul asszonya 1969-ben 250 dollárért csípett fel, beszambázva egy Rolex butikba. Félelmetes. Még akkor is, ha nyilván az a 250 dollár, mai viszonyokhoz mérten sokkal többet ér, mint ha simán csak beszoroznánk a mai dollár – forint árfolyammal. Az is tény, hogy ma egy átlagos Rolex vekker hivatalos kiskereskedelmi ára, 7000-8000 dollár. Ehhez a Google tudja is egyből, hogy manapság az átlagfizetés 3300USD, azaz szűk kéthavi bérből, egy Avarage Joe kap magának odaát egy Submarinert. Mit is fejtegetünk most? Azt, hogy, ha egyben marad a világ, tőlünk nyugatra egy Rolex nagyjából ugyanazon a relatív áron megvásárolható már 50 éve, és értékét nem csak tartja, de növelni is képes. Mindez pedig egy Seiko-ról sajnos aligha mutatható ki, vagy vetíthető előre, anélkül hogy lebecsülni, vagy megbántani szándékoznék az összevetéssel senkit. A tények, azok kérem makacs dolgok.

És valahogy így van ez a zsebórákkal is. Egy neve nincs, már rég a feledésbe merült és valószínűleg akkoriban is csak valami kókler márka vekkere, vagy egy megbízható, de megfizethető, ám a népszerűség mostohagyermekeként azóta kimúlt logó, egyébként szép és érdekes modellje sem képvisel valódi, pénzben kifejezhető értékeket. Ehhez képest egy Omega, vagy egy Longines már mutat valamit. S a ma is elismert „nagyok” alkotta darabok aztán eszement áron cserélnek gazdát mindenféle, már emlegetett árveréseken. Bár a rossznyelvek szerint többnyire maga a Patek vásárolja fel az antik csecsebecséket. Minden cégnek más – más módszere van a „hájp” gerjesztésre. A képtelen várólisták csupán egyike a kiterjedt arzenálnak ugye, kedves Rolex. (Kacsint, kacsint).

Egyrészt tisztelem és szeretem az értékes, antik, becses alkotásokat. Legyen az akár egy száz éves, vagy régebbi, máig álló, mesteremberek által megépített ház, vagy valamiféle szobor, festmény, bármilyen műalkotás. A hasonlat nem sántít, mert meggyőződésem, hogy a figyelemre érdemes, mechanikus óra, egyszerre műremek, miközben használati tárgy is, ami határozott funkciót szolgálni született e világra. S bizony kifejezetten dicséretes, amikor, a példa kedvéért, mondjuk egy ódon ingatlant nem romból porig, vagy épít át valami modern kockalakká a tulaj, de felújít, helyreállít, lakhatóvá tesz, hogy megint csak legalább 100 évig családi otthon, iroda, bármi legyen, ami képviseli és hordozza, előttünk élt és alkotó eleink emlékét s tudását. A nosztalgikus könnycseppeken túl, ezen személyek vállain állunk ugyanis.

Meglehet, tovább fejlesztjük, talán teljesen át is alakítjuk az általuk létrehozott eszközöket, s néha meghaladjuk a korábban képviselt eszméket. Nyilvánvalóan kívánt fejlemény, ha a következő generáció túlszárnyalja az előtte járó, neki utat törők eredményeit. Ám nélkülük mindaz, amit ma jónak, sikernek, értéknek képzelünk, nem volna lehetséges. A puszta tiszteleten túl ezért, csodálattal vegyes szeretettel ildomos elődeink teremtményeire tekintenünk, legyen az akár egy épület, vagy egy remek óra. Mindebből következik, hogy a régmúlt korok értékeit, illene eredeti formájukban megőriznünk, mi több, megóvnunk is azt, s tovább örökíteni majd, eljövendő utódaink számára. Ha egy antik zsebórát beépítünk egy új tokba, avagy akképp alakítjuk át azt, hogy az karóra kezd emlékeztetni, szíjat kötözünk rá és csuklóra erőltetjük nagyméretű testét, valahol épp eme ódon értéket vesszük semmibe, s pusztítjuk el.

Ebből a tézisből már érzem, hogy nehéz lesz kimozdulnom, s minél többet rágódom rajta, annál inkább azt mondatja velem, hogy a zsebórabeépítés, a múlt egyfajta megerőszakolása. Ám hirtelen, visszakézből, egyből arcul is csapom magam, ha rápillantok az asztalomon most is a forgatóban pörgő, idestova 44 éves Datejustra húzott rájabőr szíj, csillámlón textúrált felületére. Hiszen magam is kényem – kedvem szerint szabtam át, eme lassan – lassan antik Rolex, remekül megkomponált arculatát. Meghágva annak sok évtizedes harmóniáját, csak azért, mert a változatosság örömet szerez. Legalábbis nekem. Ezen a vonalon haladva, azzal együtt, hogy személy szerint továbbra sem érzem szükségét se régi, sem új, se drága, sem kacatszámba menő zsebórák, karóraként történő viselésének, elfogadom azt, hogy más viszont igen. Tegyen mindenki a sajátjával azt, amit akar! Viselje úgy, ahogy az tetszik, neki! Igen!

A stílus teszi az embert, s az belülről fakad. Az óra, a férfi karakterének ékköve. A konklúzió nem lehet kevesebb, minthogy arra bátorítok mindenkit, hordja, viselje, élvezze, mindazt, ami neki jut, úgy és ahogy neki leginkább kedves. Ne mások értékítéletére bízza, s legkevésbé sem kívülállóktól várja a boldog beteljesülést. Helyette legyen büszke a választására, az élet minden területén. Megtetszett egy ócska zsebóra, amit bele lehet tuszkolni egy karóratokba? Ám legyen! Nagyfater, vagy inkább a dédpapa vekkere kezedbe akadt a padláson, és tetszene, ha hordhatnád, de ma már a zsebben sehogy se praktikus, ráadásul némi felújításért is kiabál, a matuzsálem ketyegő? Tedd meg! Ilyen egyszerű. Ne kérdezd, mi a véleményem róla, mert az nem számít. Ez nem jó befektetésnek sem, s ezzel nem leszel a pesti éjszakában menő. Ne firtasd, mi az értelme, mert igazából nincs neki. Nem ezek a jó kérdések, nem ez a lényeg. Nem erről kell, hogy szóljon az egész. Sokkal inkább rólad, az ízlésedről, az egyéniségedről, s talán kicsit a múltba révedő, tiszteletteljes emlékezetről.