Franck Muller órái inkább megosztók, mint népszerűek, ám kétségtelen tény, hogy érdemes vetni rájuk pár hosszabb pillantást, hogy az ember közben eldönthesse, imádni vagy éppen gyűlölni fogja, esetleg könnyedén elsétál, a ma már azért nem annyira egyedi megjelenésű, de mindenképp különleges modellek mellett.

A 2018. –ban 15. évfordulóját ünneplő Crazy Hours kollekció remek emblémája mindannak, ami a Franck Muller Geneve lenni akar: Egyedi, semmikép sem szokványos külsőbe csomagolt, de mesterien megalkotott, igencsak komplikált órákat kínáló, független óragyártó, s mi több, ahogy a márka mottója is hirdeti, a „komplikációk mestere” kíván lenni.

A svájci születésű névadó, 1983-ban készítette el első, saját óráját, miután 4 évet töltött a méltán elismert genfi órásiskolában. A diákéveket követőn, mint sokan mások, a régebbi mechanikus órák helyreállításával szerzett igen komoly órásmesteri gyakorlatot. A kvarcválság lecsengését követően főnixmadárként feltámadó mechanikus órák iránti érdeklődés heves hullámait meglovagolva, hozta létre saját vállalkozását 1991-ben, a társalapító, egyébként óratokok készítésében, és főleg azok ékkövekkel való díszítésben jártas, Vartan Sirmakes segítségével, a Genftől nem messzi Genthod városában.

A vállalkozás leginkább két lábon állt. Egyrészt a névadó által kézzel készített, illetve összeszerelt, és meglehetősen komplikált szerkezetek, illetve a hordó alakú, a márka DNS-ének is nevezhető tokforma lettek arra hivatva, hogy az induló órásműhely kiemelkedjen a korabeli, egyébként szintén épp vagy a hamvaikból feltámadó, vagy újonnan útjukra induló márkák sorából. A Franck Muller rendkívül büszke eme tokformára, amelyet saját leírásuk szerint 1992-ben mutattak be, a világon elsőként, rögtön azután, hogy a bélyegző épp csak megszáradt az alapító okiraton, s azóta mindenki őket másolja, szintén az állításuk szerint. Mindez természetesen nem lehet igaz, hiszen 1931-ben jelent meg az akkor még csak LeCoultre, de már Reverso, és szintén ebben az évben az IWC, illetve az Omega is készített hordó alakú tokot, valamint kifejezetten hozzá kifejlesztett, megfelelő alakú szerkezetet. De találunk a Franck Muller megjelenéshez szemöldökfelhúzósan hasonlító Bulova órát is, ráadásul korábbról, 1927-ből. Tény viszont, hogy Franck és Vartan megoldása igen kecsesre és különlegesre sikerült, s újra divatba hozta e formát, egy olyan időszakban, amikor egyáltalán nem volt az mindennapos.

Komplikált szerkezetek terén is igencsak magabiztos a márka, ez esetben nem alaptalanul. Amíg a tok, illetve a drágakőberakásos díszítés a társalapító, addig az óra szívét és eszét adó mechanikus csodák megalkotása egyértelműen a névadó, Franck Muller asztala. A cég mottója sem véletlenül szerénytelen, azzal együtt, hogy jó pár, e márkanév alatt megjelent ketyegő testében bizony ETA Valjoux szerkezet dohog. Hogy jó –e, vagy kell –e az ún. in-house, azaz a márka saját maga készítette szerkezet, az vita tárgya lehet. De szinte biztos, hogy majd minden órakedvelő, illetve az ezen az árszinten keresgélő vásárló, kérdés nélkül helyesel, s az árcédulára tekintve, jóval többet is hajlandó kifizetni érte, még akkor is, ha egyébként megesik, hogy egy – egy, saját tető alatt készült kaliber, néha jóval gyengébbre sikerül, mint egy „ezeréve” ismert, bejáratott és millió számban legyártott ETA.

Azt sem szabad felednünk, hogy a legnagyobbaktól kezdve, majd mindenki, legyen az a Patek Philippe, a Vacheron Constantin, vagy akár a Panerai, hogy azon „ifjoncokat”, mint az Hublot vagy épp a jelen sorok sztárja, a Franck Muller, de akár a nagy Rolex is folyamodott már idegen fogaskerekekért a története során. S a teljes képet csak tovább árnyalja, hogy gyakran az egyébként manufaktúrálisnak mondott szerkezetek, ugyan a márkához, vagy egy közös gyökerű cégcsoporthoz köthető, kifejezetten óraművek gyártására szakosodott, de mégis csak más cégér alatt működő vállalkozás készítik el. Mindez természetesen leginkább üzleti megfontolások alapján szerveződik így, s látható, csaknem az egész órás iparágra jellemző, mind a mai napig, akkor is, ha az utóbbi évek egyértelműen piedesztálra emelték az in-house szerkezeteket. Elvégre is az órakészítés mestere, bármilyen zseniális szakemberről legyen is szó, de nem lehet pusztán egy alkatrészeket összeszerelő iparos. A legek legje alkotó, művész, álmodó kell, hogy legyen. Teremtenie kell a nyers fémből, ahogy tették azt eme mesterség úttörői, évszázadokkal ezelőtt. A „komplikációk mestere” sem lehet kevesebb, s való igaz, hogy Franck Muller, mint oly sok független órakészítő mester is, ezen az úton indult el. Ez a módszer viszont meglehetősen lassú és kevéssé jövedelmező. Annyira, hogy kezdetben, az eredeti célokat fizikailag is megtestesítő, „World Premieres” elnevezéssel megjelent óráiból évente legfeljebb 3-4 darab, ha elkészült, s ezen mesterművek valóban, igen komoly, magas szinten megépített időmérők lettek. Miként a már említett, nagy elődök, minden alkatrészt kézzel fúrt – faragott, formázott, a legapróbb részletekig. Franck a kezdetektől a tourbillon komplikáció nagy rajongója, ennek jegyében a nagy jóindulattal szériának nevezhető, előbb megnevezett sorozatban elsőként elkészült óra, az 1986-os World Premieres, ugró óramutatós, tourbillon szerkezetet kapott. Ezt követte az 1987-es, amelyiket percismétlővel, majd a 89-est, a fentieken túl még öröknaptárral is felvértezte.

Az előző részben láttuk, miként kezdte saját útját járni, a különc óráiról ismert Franck Muller. Lássuk most a folytatást és egy csepp bolondos aktualitást.

Hiszen az évek mozgalmasan teltek. A mester kezei közül olyan darabok kerültek ki, mint a világ első háromtengelyes tourbillon szerkezetét magába foglaló karóra 2005-ben. Röviden szót ejtve róla, e megoldásnak köszönhetően az óra szívét adó szerkezeti elem mindhárom mozgási irányba képes elbillenni, követve ezzel a kéz, illetve a gravitáció okozta elmozdulásokat. Ezáltal kiküszöböli az óra járására ható, e mozgásokból fakadó, negatív erőhatásokat. Így érve el rendkívül egyenletes járást, s ezáltal abszolút pontosságot, mindenféle áramkörök nélkül. De említést érdemel a 2007. évben a világ legkomplikáltabb karórája címet is viselő Aeternitas Mega 4, a maga 1483 darab alkotórészével, és a belőlük kihozott, 36 különféle komplikációval.

A mesteri órák nyomán kelt hírnév és siker meghozta a vásárlók kedvét, így a fent említett csúcskategóriás darabok mellett megjelentek a jóval megfizethetőbb, illetve jóval nagyobb példányszámban gyártható, de ahogy már szó esett róla, ETA szerkezettel készült, mondhatjuk, hogy „tucat” gyártott modellek, s az évi 2-3 darabot hamarosan jócskán túlszárnyalta a cég. Az alapítók, mosolyogtató módon Elton John javaslatára létrehozták a Watchland névre keresztelt cégcsoportot, 2001-ben. Ez a koncepció egyfajta vidámparkként indult, ahol a látogatók szinte minden gyártási folyamatot végig nézhettek. Az ötlet hamar kinőtte magát, s több, kevéssé ismert cég, mint a Pierre Kunz, a European Company Watch, a Rodolphe, az Alexis Barthelay és a Backes & Strauss is a Franck Muller Watchland SA égisze alatt egyesítették erőiket, nem kis sikerrel, hiszen 2003-ra 49.000 db eladott órával, és 400 millió svájcifrank árbevétellel máig a legsikeresebb évét könyvelhette el a márkacsalád.

E sikerek fényében ezért még inkább visszás, a nem saját szerkezetekre történő átállás (legalább is, ami a nagyobb példányszámban készült modelleket illeti). A profit szigorú úr, s lássuk be, a legtöbb óráscég, a nap végére nem több, mint egy gazdasági vállalkozás. A munkásoknak fizetés, a családnak vacsora kell. Ezzel együtt a rendelkezésre álló tudás és anyagi tőke ismeretében megkérőjelezhető folyamatok végén mondhatjuk, hogy a márka elveszítette „régi” nimbuszát. A megfizethetőbb kategóriában egy, valljuk meg nem biztos, hogy a legeredetibb, de semmiképp sem egyedülálló, ellenben megosztó és szokatlan megjelenés, kevés a hosszútávú sikerhez. Hiszen ez esetben a „megfizethető” a kasszánál még mindig több ezer eurós számlát jelentett, miközben kikerült a „hordóból” mindaz, ami miatt a cég a „komplikációk mestere” cégért viselhette.

Egyszersmind, szintén a fenti folyamatoknak hála, a nagyobb számban és olcsóbban megszerezhető modellek terjedésével a márka elvesztette a csúcskategóriát, és nem mellesleg a ritkaságokat kereső, s azt megfizetni is tudó vásárlók kegyét. Így lehet, hogy napjainkra a Franck Muller Geneve nem a legnépszerűbb, sőt inkább háttérbe szorult, bár az utóbbi években a cég sokat tesz azért, hogy visszaszerezze kezdeti pozícióját, melynek egyik megalapozója volt, s talán ismét azzá lehet, az 15 éves Crazy Hours, azaz „őrült órák” kollekció.

A modellcsalád nevének leírása, illetve olvasása közben többször sikerült „crazy horse”, azaz „őrült ló” kifejezésre asszociálnom, s talán nem véletlenül. Bőven elképzelhető, hogy ez az áthallásos névadás eleve szándékos, tekintve az órát egyedivé tevő komplikációt, hiszen eme modellek óramutatója úgy ugrál össze – vissza, mint egy kerge paripa, egy hibbant, de azért mégis erősen szedált paci. Az óramutató, a számlapra felírt, és szemlátomást összekeveredett osztásokat követve ugrik a megfelelő, aktuális órára. Szavakkal szemléltetve, induljunk az 1 órától, ami a többi jelzéstől eltérő módon, a megszokott pozícióban található. Amint kitelik a 60 perc, Ráró ugrik a hatórára, ugyanis oda pingálták fel a számlapra a kettest. Újabb 60 perc elteltével a 11 óra helyére vág ki, ahol a hármas jelzés található.

És így tovább 12 órán át, ide – oda ugratva, hogy aztán az egészet újra kezdje, miközben a percmutató egyébként hagyományosan „nyargalja” körbe a számlapot. Hogy mindez miért jó? A Franck Muller szerint egyrészt magas szintű óraszerkezet készítési képességük, mesteri mivoltát dicséri, másrészt a viselőjének egészen új nézőpontból mutatja az efféle óra az időt. Nos, nem garantált, hogy bármely állítás maradéktalanul megállja a helyét, de az bizonyos, hogy eme őrült órára tekintve kevés lesz az egyetlen, rutinos pillantás az aktuális és pontos idő megállapításához. S mivel tovább tart azt leolvasni, az óra által talán a tulajdonosa is lassíthat kicsit rohanó, az időtől oly sok szálon függő mindennapjai folyásán. Megpihenhet szeme vidám ketyegője számlapján, s elmosolyodhat, hogy már megint háromkor van 11 óra.