A Fülöp-Szigetektől nyugatra, Pápua Új-Guinea s Japán között, a nyílt óceánon rejtőzik bolygónk eleddig feltárt, legmélyebb pontja, a Mariana-árok. Benne a Challenger Deep, csaknem tizenegyezer méteres roppant mélységben a tengerszint alatt.

Az Országház vagy a Szent István-bazilika 113 alkalommal egymásra pakolva is elférne, eme felfoghatatlanul mély gödörben. S akkor még mindig nem látnánk az impozáns kupolák csúcsait. Szó szerint a világ mélypontján állva, e borzasztó víztömeg csaknem 1200 kilogrammnak megfelelő nyomással nehezedne testünk minden négyzetcentiméterére. Mintha 2000 darab, egyenként egy – egy Skoda Octavia súlyával egyező tömegű kockacukrot pakolnánk végig fejünk búbjától, a lábujjunk hegyéig. Talán a legextrémebb környezet, ami ember számára, ezen a bolygón elérhető, mégis létezik karóra, amely mindezt már 3 órán keresztül állta. Ki más készítette volna, ha nem a Rolex?

A márka, amely legjobb tudásunk szerint az első búváróra megalkotásáért is felelőssé tehető. S szinte hallani most, ahogy dühösen az öklük rázzák az Omega, a Panerai, vagy épp a Blancpain fanatikusok, holott a tények makacs dolgok. Csűrhetjük – csavarhatjuk, mitől is „búvár” egy időmérő, de leginkább és legelőször is attól, hogy vízálló, ilyet pedig elsőként a Rolex kínált, az úr 1922. esztendejében. Igen, a külső tokba rejtett belsőtok megoldás nem volt praktikus. Az 1926.-ban bemutatott „Oyster”, avagy osztriga tokkal együtt debütáló, menetes korona szabadalmát sem feltalálta, hanem simán megvásárolta a cég, de ettől még vitathatatlan, hogy az első, vízben is jól használható óra, Hans Wilsdorf márkaneve alatt hódította meg az egész világot.

A vízálló Rolex Paul Perregaux és Georges Perret találmányának vállain evezve szelte a habokat. Egy átlagos óratokba legelőbb s legkönnyebben a korona mentén hatolhat be a folyadék. Ennek megakadályozására gondolta ki e két svájci órásmester a becsavarható, ezáltal jobban tömített, menetes korona koncepcióját, 1925.-ben. Az ötletben a Rolex atyja hamar meglátta a potenciált, bár előbb orvosolnia kellett e valóban korszakos ötlet súlyos gyermekbetegségeit.

Ma már mulatságosnak tűnhet, de a kézi húzású óra koronája, teljesen felhúzott állapotban nem volt már tovább, a szóban forgó esetben betekerhető, mivel a visszacsavarozás közben a szerkezetet is húzta. Az automata mechanikától eltérő módon, ezen ketyegők koronái csak indokolatlan erőkifejtéssel, s az így okozott, igen nagy rongálódás mellett tekerhetők tovább. Ekképp lényegében, ha sikerült már azelőtt „feltölteni” a mechanikát, mielőtt visszacsavarodott volna a korona a zárt pozícióba, nem volt mit tenni, meg kellett várni, hogy az óra valamelyest elfogyassza meglévő energia tartalékát. A Rolex és egy külső, a tok gyártásáért felelős beszállítójuk végül megtalálta a fenti kórságra megfelelő kezelést. 1927-ben a frissített, kvázi búváróra, a brit hosszútávúszó, Mercedes Gleitze kezén átuszta a La Manche csatornát, egycsapásra világhírűvé téve a Rolex, és a világ első valóban vízálló, praktikusan használható óráját.

A menetes, tömített korona, illetve az a bizonyos „Oyster” tok, a Rolex DNS-ének meghatározója. Csaknem valamennyi, 1927 óta gyártott modell hordozza e védjegyeket a számlapra nyomtatott feliratokban, illetve fizikailag egyaránt. Az utóbbi lényege leegyszerűsítve a menetes tokhátlap, ami bármiféle rögzítő csavar nélkül, önmaga tekeredik rá, illetve bele a tokba.

Tökéletesen illeszkedve, megfelelő tömítéssel és meglehetősen egyszerű, de nagyszerű, elegáns megoldással tartva távol ekképp a vizet az óra belső szerveitől.

A menetes koronát később, szinte valamennyi óramárka lemásolta, kivételt alig találunk. Talán az egyetlen eredeti, nem a Rolex megoldására hajazó alternatívája a Panerai féle koronavédő híd. Ezzel együtt, rendben, ismerjük el, hogy bár a vízálló órák atyja a Rolex, a szűk értelemben vett búvárórák eljövetelére még jó pár évtizedet várnunk kellett. Ezen a ponton már inkább feltehető, hogy akadt –e, aki, beelőzte a koronás gyártót? Zárójelben említhető az 1932-ben bemutatott Omega Marine, amit az Omega rajongók, mint az első, valóban búvár órát lelkesen felemlegetnek. A vekkert, amit valójában 1936-ban mertek először éles körülmények között tesztelni, mikor is 30 percet töltött a Genfi-tó, 73 méteres mélységében. Vegyük észre, hogy ekkorra a külső tokba zárt vízhatlanság, rég meghaladottá vált.

Ráadásul a Rolex 1922-ben, tíz évvel korábban kipróbálta, piacra dobta, de már akkor sem tekintette kielégítő, előre mutató megoldásnak. Hogy lehetne e versenyben az Omega az első? Sehogy. Zárójel bezárva. A másik örök, és inkább legitim vitatéma, főleg elvetemült búvárórás körökben, hogy a Blancpain egy évvel megelőzte –e a Rolex első, tényleg búvároknak szánt modelljének bemutatását. Tény, hogy a Submariner (sub) az 1954-es bázeli vásáron történt bemutatást követően vált elérhetővé a nagyközönség számára, s máig talán a legkedveltebb és legismertebb Rolex a piacon. Sikerének egyik oka, hogy sportóra létére elegáns órának is elfogadható, s bizonyára igencsak meggyőző volt, mikor James Bond csuklójáról kacsintott vissza ránk.

Az első sub azonban 1953-ban készült el. (Érdekes, bár nem igazán jelentős tény, hogy az első James Bond regény is ebben az évben íródott.) A Blancpain Fifty Fathoms szintén 1953 szülötte, ám nem a polgári lakosság, ellenben kifejezetten a francia haditengerészet részére szánták. A két óra megjelenését, funkcióit összevetve ordít róluk, hogy a gyártók között igencsak áramlott az információ. Forgatható lunetta, lumineszkáló indexek és mutatók, legalább 100 méteres vízállóság, fekete számlap.

Megemlíthető lenne még az első Panerai Radiomir 1938-ból, ha nem a Rolex gyártotta volna a témánk szempontjából legfontosabb alkotórészét, a vízálló tokot. S mit ad Isten, az első igazi búvár Panerai is 1954 körül látott napvilágot. Az objektív szemlélődő kénytelen tehát végre belátni, hogy legalább is fej – fej mellett történt a mélyvízi időmérés, valódi korszakát elhozó alapmodellek fejlesztése. Az pedig aligha megkérőjelezhető, hogy a homályos múltat leginkább a Rolex váltotta ragyogó jelenre. Népszerűsége, a köré épült nimbusznak hála, máig töretlen, s már jó ideje az egyik legnagyobb szeletet harapja ki az óráspiac tortájából.

Ám a koronás cég, sikerei láttán sem dőlt hátra elégedetten. Akkoriban még nem efféle idők jártak. René-Paul Jeanneret, a most citált időszakban a márkát igazgató, maga is búvárkodni szerető sportember, hangzatos szlogennel tűzte ki a célt. „From the top of the world, to the bottom of the sea”, avagy a világ tetejétől, a tenger fenekéig küldte hódító útjára a jól ismert logót.

E mentalitásnak hála készült el a Rolex Deep Sea Special prototípus, 1960-ban, amely a Trieste nevű tengeralattjáró burkolatához, kívülről (!) rögzítve végül elérte a világ fenekét, s alá szállt a Mariana-árok 10 916 (vagy 10 908) méteres mélységébe.

A kísérleti óra nem csak, hogy túlélte a 20 perces lent tartózkodást, de tökéletes állapotban, a pontos időt tartva bukkant fel újra, s máig megcsodálható egy amerikai múzeumban. A gülüszemű, mélytengeri szörnyetegből, egyébként három darab is készült, melyek közül a fehér számlapos teljesítette a küldetést. Testében az akkor már sorozatgyártott, automata, a Rolex kódolásában „Perpetual” szerkezet lapult. Az óraüveg, amit „Bubble”, avagy buborék névre kereszteltek, harminc háromszor magasabb volt, mint a megszokott kristályüveg, egy átlagos, korabeli Submarineren.

A Deep Sea Special végül megmaradt prototípus állapotában. A cég inkább a Sub finomítására fókuszált. A 100 méteres, avagy 330 lábnyi mélységet átvészelő kiadást hamar követte a megduplázott, 660 láb, azaz 200 méter mélységig ellenálló. A Rolex egyre mélyebre és mélyebre kívánt merülni, többek között a NASA tudósainak kötelékében, miközben pár bosszantó nehézséggel kellett szembenézniük. Példának okért a dekompressziós kamrában megesett, hogy a búvár kedvelt időmérőjének üvege egyszer csak „kiugrott” a tokból, amitől az nyilván nem ugrott ki a bőréből, még akkor sem, ha a korabeli árképzés igencsak alul múlta napjaink tapasztalatait. (A hatvanas évek észak – amerikai kontinensén 225 dollárért kínálták a Submarinert.)

A fenti jelenség nyilván nem érintette a hétvégi „kispályások” kedvtelését, sokkal inkább a mélyebb vizekben kihívást kereső, keményvonalas profikkal, illetve a témában folyó kutatások során okozott gondot. Manapság rém könnyen dobálóznak a márkák és a vevők is a „100 – 200 méterig vízálló” feliratokkal. A búvárórákat kedvelők többsége, a „csak” 100 méteres biztonságot ígérő modellek láttán legyint, holott 90 százalékunk bizonyos, hogy legfeljebb, ha 3 – 5 méter mélységig jut. Sőt, inkább valószínű, hogy maximum az uszodában, vagy a tavak – tengerek parthoz közeli sávjaiban merítjük be óráinkat, jó, ha másfél méter mélyen, azt is mindössze, ha 10 – 20 percre, egyhuzamban.

Mindez rendben is van. Sőt, a „deskdiving” a legbiztonságosabb sport a világon. Ahhoz viszont, hogy lássuk, miért is űzte a Rolex, hosszú évtizedekig a vízállóság hajszolását, érdemes többet megtudnunk a vízben merülés, már viszonylag csekély mélységben is jelentkező „mellékhatásairól”. Aki nem olyan elvetemült mutáns, mint a spanyol Aleix Segura, aki képes egyetlen levegővétellel, akár 24 percet is víz alatt tölteni, annak élete fenntartásához, egy idő után nélkülözhetetlenné válik a lélegzetvétel. Szabadtüdős világrekorderünk egyébként nem levegőt, hanem tiszta oxigént nyelt a csobbanás előtt, s aki a témában jártas, tudja, hogy a levegő, mint olyan, a mélyebbre tekintő búvár számára nem barát, inkább ellenség. A bolygónk felszínközeli légterét kitöltő gázkeverék, hozzávetőlegesen 79%-ban tartalmaz nitrogént. 30 méteres vízoszlop alá bukva, e nitrogén meglep a nevében is beszédes, „nitrogén narkózis” nevű mókával, ami bár kezdetben egy enyhébb részegséghez hasonlón módosít tudatot és érzékelést, s akár szórakoztató is lehet, hamar megfosztja az embert az akaratának megfelelő cselekvési szabadságától, veszélybe sodorva magát, s másokat is odalent. Még mélyebbre menve aztán a tiszta oxigén sem segít.

70 méteres mélységben elkezd az emberi szervezetre nézve mérgezőleg hatni, rosszullétet, izomgörcsöket, bénulást, extrém esetben halált is okozhat. A fenti gondok legküzdésére, különféle trükkös gázkeverékek állnak a rendelkezésre, melyek közül a hélium – oxigén keverék a hosszabb ideig tartó, illetve a 300 méter vagy attól mélyebbre vezető merülések gyakori hozzávalója. A mélytengeri merülés során ezért gyakran hélium gázt kevernek a belélegzendő légkeverékbe. A felszínre jövetelt aztán meg kell, hogy előzze az ún. dekompressziós fázis. Az ennek hiányában felmerülő, ún. keszonbetegség fenyegetése, egyébként jóval kisebb mélységű merülés során is felmerülhet. Légzés során az emberi szervezetben a nitrogén, vagy adott esetben a hélium, képes feloldódni, majd például a vérben feldúsulni. Ezek a gázok aztán valahogy kénytelenek távozni a testből, főleg ha nagyobb nyomású környezetből, kevésbé terhelt közegbe, azaz nagyobb mélységből például egyből a szabad ég alatti levegőbe kerül a búvár. Ilyenkor a felgyűlt gáz buborékokat formál a vérben, s megindul a tüdő felé, szabadulni akar.

 

Ha mindez túl rövid idő alatt, túl hevesen megy végbe, a buborékok képesek elzárni a véráramot, megzavarva az emberi szervezet vér és oxigén ellátását, különféle bántalmakat okozva ezzel. Adott esetben mindez, könnyen a kapkodó halálához is vezethet. Leegyszerűsítve, minél magasabb nyomású közegben, minél több időt töltünk el, annál több, nem kívánt gáz oldódik fel a testünkben. Eme gázok fokozatosan és lassan képesek zavartalanul távozni, de ehhez hosszabb ideig tartó, egyenletes nyomáscsökkentés szükséges. Eme folyamat zajlik az ún. a dekompressziós kamrában, ahol a 300 méter alá merülő, s közben héliumot is belélegző búvár, kénytelen hosszabb ideig múlatni az időt. A hélium részecskék eközben, a nitrogén vagy az oxigén részecskékkel ellentétben, behatolnak órájának tokjába. Abban belső nyomást generálnak, minek folytán a külső nyomás elviselésére kifejlesztett technológia nem képes ellenállni, s előbb – utóbb megadja magát. A gáz a leggyengébb illesztési pontokon távozik, kipattintva ezzel az óra üvegét, mehet is a vekker a kukába, de legalább is szervizbe. A megoldáshoz végül sok kísérleti modellel kikövezett út vezetett. Az így létrejött prototípusokat maguk a fejlesztők kezdték „sea-dweller”, avagy „tenger – lakó” becenéven emlegetni, hiszen a hélium okozta nehézségeket, leginkább a hosszabb ideig, és az „elég mélyen” tartózkodás hozta „felszínre”. A végső megoldás pedig, a ma már jól ismert hélium „kieresztő” szelep, s a vele együtt megszületett a Sea-Dweller (SD) modellcsalád, 1967-ből. Az első szériás, ún. Double Red, 610 méterig, 2000 lábig garantálta vízállóságát. Új „becenevét” (SEA-DWELLER) vörössel írták a számlapra, s alatta szintén vörös betűkkel hordozta a „Submariner 2000” nevet. (Innen a „dupa vörös” fantázia név, hiába a Rolex imád a számlapra firkálni.)

Az első, immár a Sea-Dweller nevet büszkén viselő, végül 1977-ben mutatkozott be. Rögtön egy évre rá követte a „tripla hatosnak” is becézett, immár 1220 méteres mélységik működő, 16660-os referencia számot viselő SD. Különlegessége még, hogy ez volt a márka első zafírüveggel készült órája is egyben. Az 1220 méter több, mint elegendő, gondolhatnánk, ám a cég nem érte be ennyivel.

2008-ban megszületett a máig csúcstartónak nevezhető DEEPSEA SEA-DWELLER (DS) széria, s kisvártatva egy igazi ikon, a DEEPSEA D-BLUE (DSDB) is. Ez utóbbi 2014-ben került csuklóra, s a DS család 10. évfordulójára, 2018.-ban, igaz csekély mértékben, de immár frissítést is kapott.

A DEEPSEA SEA-DWELLER (referencia szám: 116660) egyedülálló módon, 3900 méterig garantálja vízállóságát, amit ráadásul egy 4875 méteres mélységnek megfelelő, de szimulált környezetben teszteltek, biztos, ami biztos. A „legtestesebb” (sorozatban gyártott) Rolex karórát tisztelhetjük személyében. 44 mm széles tok (korona és koronavédő nélkül), 17.7 mm tokmagasság. A számlapot védő zafírkristály 5.5 mm vastag. A gyári fémcsattal együtt 212 gramm. Rozsdamentes acél tok és lánc, előbbi oldalán megtaláljuk a már ismertetett hélium szelep megoldást. Az igazán nagy trükkje azonban, a szintén Rolex szabadalom, az ún. „Ring Lock System”. Melynek köszönhetően az óra kisebb és alacsonyabb tud lenni, mint amit a roppant mélységben felmerülő eszméletlen nyomás megkövetelne.

A 12 oldalas szabadalom, a teljesség igénye nélkül, röviden akképp foglalható össze, hogy az óraüveg alá és köré egy, több elemből álló, speciális, extrém strapabíró fémből, illetve titán ötvözetből álló gyűrűrendszert rögzítenek. Az átveszi és elnyeli az órára nehezedő nyomást, amit egyébként maga a rozsdamentes acél és a zafírüveg (legalább is a fent említett méretek mellett) már nem viselne el. Hétköznapi viselet közben egyébként nyilván több előnyét élvezhetjük az óra kerámia, avagy gyártó által „Cerachromnak” nevezett betéttel megspékelt lunettájának, melyen a számok és jelzések platinával töltöttek, hozzá kifejezetten passzolnak a fehérarany mutatók. A kerámia, csaknem teljesen, illetve a brossúra szavaival élve „virtuálisan” megkarcolhatatlan, s teljes mértékben színtartó.

A lunett csupán egy irányba mozdítható, a bizonyára közismert okból, hiszen eredeti funkciója a hátralévő dekompressziós idő számontartása, amivel nem érdemes játszadozni, miként azt fentebb már láthattuk. A maximális biztonságot nyújtó tokban, a Rolex 3135 kalibere kapott helyt, ami a mágnesezésnek is meglehetősen jól ellenáll, robosztus és ütésálló, s miként azt nemsokára látni fogjuk, ha nem is sokat, de azért még lehetett hova fejleszteni, például a járástartalék terén. A fekete számlapon a kék színű „Chromalight” festékkel töltött jelzések és mutatók, méltó vetélytársai lehetnek a közel 4000 méteres mélységben élő vízijószágok fényeffektjeinek is. Érdemes még figyelmet szentelni az általában nem épp a reflektorfény középpontjába állított fémcsatnak, amely a „Glidelock-clasp” nevet kapta a keresztségben. A nagyobb mélységekben tevékenykedő búvár ruhája inkább hasonlít egy NASA által fejlesztett szkafanderre, mintsem a sportboltokban árult neoprén öltözékre, s a viselő csuklója is jóval vastagabbá dagadthat általa. Ekkor jön jól, hogy az említett csattal 20, illetve a hozzá kapcsolódó „Fliplock” bővítő szemekkel további 26 milliméterrel, azaz összesen több mint 4 centiméterrel növelhető a DEEPSEA fém „szíjának” hossza.

A második opció tényleg csak merülési szituációkban nyer értelmet, ám az egyébként rendkívül menőn festő „Glidelock” csat, a nappaliban ücsörögve is igen hasznos trükk, hiszen 2 milliméterenként tudjuk a lehetséges 2 centin belül bővíteni – szűkíteni az óra szíját, anélkül, hogy láncszemet kellene kivenni, vagy pluszt beletenni. Bizonyára mindenki tapasztalta, hogy este vastagabbnak hat a csuklónk, mint reggel, illetve, hogy az emberi szervezet sok mindentől függően, több vagy kevesebb vizet köt meg. A csuklónk kerülete tehát nincs igazán kőbe vésve. Nem mondható, hogy nem lehet élni nélküle, de praktikus és kényelmes tud lenni, amikor egy egyébként igazán igényesen és szépen kidolgozott fémcsatot, illetve szíjat 2 milliméteres pontossággal tudunk „finom hangolni”, mindenféle csavarhúzós manőver nélkül. Az állítgatás szintén nem megszokott. A csat közepét, mintegy fogazott létrát kihajtva tudjuk előre – hátra mozgatni a szíj utolsó szemét, majd simán csak visszapattintva a sárkányfejre, vagy épp az Alien filmek királynőjére emlékeztető „nyelvet”, máris beállítottuk és masszívan rögzítettük is a szíj hosszát, a nekünk legkényelmesebb méretre igazítva.

S ha már a fémcsatról és a fémszíjról ennyi szó esett, evezzünk át 2018 egyik sztárjára, a frissített DEEPSEA D-BLUE kiadásra. A történet 2012-ben kezdődik, amikor is James Cameron, a Rolex és a National Geographic Society támogatásával, egyébként egy Ausztráliában, viszonylag titkolózva megépített, mélytengeri, kis tengeralattjáróval megismételte, amit anno, e sorok elején felidézett Trieste legénysége véghezvitt, s elérte a jelenleg ismert legmélyebb pontját a Föld nevű bolygónak.

Nagy élmény, jelentős teljesítmény, de a mi szempontunkból az a mindössze 5 darab, megint csak kísérleti Rolex Deepsea Challange karóra az érdekes, amiből hármat is magával vitt a batiszkáf.

Kettőt felszereltek a merülő alkalmatosság külső burkolatára, míg a harmadik egy robotkar „csuklóján” figyelte, a lent bámészkodó, rákszerű élőlényeket. Bámészkodásra pedig akadt idő, tekintve, hogy a pilóta által mért, 10 908 méteres mélységben, három órát is eltöltött a szerkezet. Végül az óra tökéletes állapotban tért vissza, mialatt a Rolextől elvárt és megszokott precizitással számolta, a síri csöndben múló perceket. Mindez egy „sima” Deepseanek azért nem sikerült volna, így a Challange órák dimenzióit, dacára a Ring Lock rendszernek, bővíteni volt muszáj. A tok 44 helyett 51.4 mm szélesre duzzadt, vastagabb és magasabb üveget is kapott. Vastagsága 17.7 mmről, 28.5 milliméterre nőtt, ezzel együtt továbbra is megmaradt egy különösebb gond nélkül az utcán is csuklón hordható vekkernek. Emlékezzünk, a korai mélytengeri Rolex inkább hasonlított maga is egy tengeralattjáróra.

E dicséretes teljesítménynek, illetve technikai fejlődésnek állít emléket, a 2014-ben bemutatott DEEPSEA D-BLUE első variáns. A referenciaszám maradt 116660, épp csak megkapta a D-BLUE utótagot, illetve hivatalosan a „-0003” számozást. Legszembetűnőbb változás, a már 2008 óta merülő DS-hez képest, az igen szépre sikerült, kék – fekete színátmenetes számlap, illetve az azon zöld betűkkel megjelenő DEEPSEA felirat. Minden egyéb paramétere lényegében megegyezik a fekete arcú, „hagyományos” modellel.

Azaz megegyezett, egészen 2018 tavaszáig, amikor is megérkezett a DSDB második kiadása. Külsőre túl nagy változást az avatatlan szem persze lehet, hogy észre sem vesz. Leginkább szembetűnő a referenciaszám ugrása, hiszen immár a 126660 számsor különbözteti meg a kék-fekete számlapos modellt, az „egyszerű” Deepseatől. A következő, inkább érdekes módosítás, s itt érünk vissza a fémszíjakhoz, azok szélesedése. Az eredeti DS-t, illetve a D-Blue-t, leginkább a fémszíj, illetve a 44 milliméteres tok közötti, túlzott méretbeni aránytalanság miatt érték kritikák. A bíráló vélemények szerint a tok túl széles és magas, míg a karkötő csaknem megmaradt a Submariner esetén megszokott dimenziókban, és valóban elsőre is szembetűnő, csaknem fura a hatalmas óra, a hozzá kapcsolt, vékonyka fémlánccal. Az is igaz, hogy a Deepsea úgymond „fejnehéz” lett. Jóval nagyobb súlyú lett az óra maga, mint a szíj, így odalett a Rolextől megszokott viselés közbeni egyensúly.

Mindezt meghallgatva a gyártó, már a 2017-ben megjelent, piros feliratos Sea-Dwellert is jóval szélesebb, robosztusabb fém szíjon és csaton mutatta be, holott az tokátmérőben csupán 43 mm, korona nélkül. Az új D-Blue e téren hasonlóan megújult, s a testesebb láncszemekhez némileg idomult a tok is.