Vegyes érzelmek, tettek és gondolatok. Megannyi oximoron. Nem szeretjük. Elviseljük. Sőt, viseljük. Látjuk. Használjuk. S valahol legbelül, ha más nem, de divatból utáljuk. Legalább is az órakedvelők többsége biztosan. Minimum lesajnálás a legenyhébb attitűd, miközben e sorokat olvasók közül szinte biztos, hogy mindannyian birtoklunk kvarcszerkezetes időmérőeszközöket.

Talán egy, vagy több Casio az, esetleg Seiko, Citizen, Timex, és a többiek. Szinte valamennyi óramárka beállt már e sorba. S ha másképp nem is, megbújhatnak a kisebb – nagyobb számtógépünkben, a sütőn, a mikrón, a mosógépen, a kocsiban, a fali vagy az ébresztőórában. De mi az a kvarc? Miért jó, vagy miért rossz? S egyáltalán mivégre foglalkozunk most vele? Ezeket a kérdéseket tisztáznunk érdemes, rögtön az elején.

Valamennyi karóra egy műszaki cikk. Egy mérnöki alkotás, legyen az bármily csodás, vagy feledhetőbb csomagolásba zárva. Lehet bár több száz, aprólékosan, kézzel kidolgozott, csiszolgatott, reszelgetett, s tökéletesre polírozott alkatrészekből összeállított műalkotás, vagy épp némi elektronika és egy fröccsöntött műanyag darab. Az óra egy fizikailag létező, érzékeinkkel felfogható, testi tárgy, amely jól körülhatárolható funkcióval, használati értékkel is bír, s mint ilyen működik. Csinál valamit. Azt hogy mit és hogyan, többnyire mérnökemberek tervezik, akikre, de alapvetően az emberiségre is általánosan jellemző a többre, a jobbra való törekvés. Napjaink tudományos álláspontja szerint, tízezer évvel ezelőtt többet és jobbat ehettek eleink azáltal, hogy vadak kergetése helyett, magvakat szórtak a földbe. Százéve végre messzebbre, szabadabban és gyorsabban utazhattak, mint bármikor előtte, miután a kőolajba zárt energiát igába fogta az emberiség. Folyamatos a használati tárgyak tökéletesítésére való törekvésünk. Iszonyat messziről indult ez a történet, de talán segít megérteni, miért lehet legitim egy kvarc óraszerkezet. S látható, hogy szinte minden újítás jár némi nem kívánt mellékhatással is. A napórát kivéve, valamennyi időmérő számol, mint valami együgyű számítógép. Kis túlzással, attól óra, az óra, hogy folyamatosan számon tart valamit. Hogy mit? Nyilván az eltelt időt, a másodperceket, a perceket. Vághatjuk rá hamar, de ez így, ebben a formában nem teljesen igaz. A valóság sokkal műszakibb, s vajmi kevés köze van a filozófiához. Mozgást számol, majd azt alakítja át a mutatók, esetleg a digitális kijelző által megjelenített pontos idő formátumára. A homokóra apró homokszemek átesését „méri”. Galileo Galilei 1583-as ingaórája, nem meglepő módon az inga kilengését. Egy modern, mechanikus szerkezet a billegő táncát. A kvarc, egy ásványi anyagból készült, apró hangvilla oszcillációját. Ez utóbbi már inkább vibrálás, hiszen meglehetősen gyors, de mégis csak mozgás. Intenzív ütemű rezgés, amire az elektromosság gerjeszti. A kvarc tudniillik ún. piezoelektromos anyag. Mindez pongyolán annyit tesz, hogy fizikai behatásra, elektromosságot termel, ami megfordítva is igaz. Elektromos feszültség alá helyezve, rezgő mozgást végez.

A mechanikus vekkerink működéséhez szükséges energiát többnyire egy, esetleg több, közegében relatíve nagyméretű, feltekert hajszálrugó, vagy laposrugó tartalékolja.

A kvarc ehhez képest, kisteljesítményű áramforrást, többnyire gombelemet használ. Ez utóbbi feszültséget továbbít a fémhengerbe zárt, hangvillára emlékeztető, kvarckristályból készített oszcillátornak, s az ettől rezeg. A rezgést egy számítógépnek nevezhető, nyomtatott áramkör számolja, s egy indukcióstekercsen át, a mért jelnek megfelelően vezérli, a mutatókat tekerő, apró motort, illetve adott esetben a folyadékkristályos kijelzőt. S hogy miért jó mindez?

Az évszázados, mechanikus ketyegők igen érzékenyek a környezeti hatásokra. A hőmérsékleti változásokra. Mágneseségre. A bolygó gravitációs „vonzására”. Kezünk rázkódására. Ütődésekre. Ahogy mindezen fizikai, ha tetszik természeti jelenségekre mi magunk is reagálunk, úgy az óránk is azt teszi. Kevesebbet, vagy többet billeg a billegő. Egyenletlen lesz folytonos, ide – oda fordulása, s maga az ezt számolgató komplett instrumentum, több, vagy épp kevesebb eltelt időt mutat majd, mint ahogy azt tenné, ha ezek a hatások elkerülték volna.

A modern szerkezetek gyártói egy sor trükköt bevetettek már, hogy mindezt minimalizálják. Erre látszott alkalmas megoldásnak a kvarc oszcillátor, már az 1920-as években. Az elektromosság táplálta rendszer lényegében nem tartalmaz olyan méretű, mozgó alkatrészeket, mint a mechanikus nagytestvér, ezért többnyire hidegen hagyja bármiféle fizikai behatás. Kivéve pont a hőt és a mágnesesmezőt, bár ezek is kevésbé molesztálják, mint a billegőtől függő egyedeket. Érdekesebb viszont, hogy a kvarccal vezéreltek esetében épp az egész időmérés velejét adó rezgő mozgás, az, ami átlagosan ezerszer sűrűbb, szó szerint, mint egy nem elemes órában.

Ez a tény önmagában sokkal nagyobb pontosságot eredményez, méghozzá a kvarc órák térfelén. Amíg egy mechanikus karóra nagy átlagban 15-5 másodpercet siet, vagy lemarad naponta, addig ez az eltérés havonta jön össze egy hasonlóan „közönséges”, áramjárta szerkezettel szerelt esetén. Harmincszor pontosabb tehát, ha leesik se fáj neki (nagyon), s valamennyi gombelem tovább tart, mint bármelyik hajszálrugós műremek ígérte, leghosszabban tartó járástartalék. Az egészséges fejlődés következő állomása, a mindig jobbra s többre törekvés ékes bizonyítéka. Vagy nem? Mi bajunk van akkor a kvarcórákkal egyáltalán? Nos.

Talán éppen az, hogy miközben a hatékonyabb technikát hajszoltuk, megszűnt a végeredmény „műremeknek” lenni.

Gondoljunk bele mennyi munkaóra, mily sok évtized, mennyi görnyedt hát áldoztatott fel a ma mechanikus órájának oltárán. Évszázados tapasztalat, lenyűgöző elkötelezettség, állhatatos kitartás. Megannyi óriás legenda vállán állhat, a ma órásmestere. Ujjbegyeiben összpontosul e nagy elődök rezzenéstelen gyakorlata, minden egyes fogaskerék forgácsolása, minden apró él finom polírozása során.

Csuklója nem rezzen, mikor milliméternél kisebb csavarokat, apró tengelyeket illeszt, a még kisebb furatokba, miközben egyszerű, kis asztalán testet ölt az intenzíven lüktető, egy pénzérménél alig nagyobb gépezet, hogy benne az a több száz alkatrész, miként az emberi testben a sejtek s a szövetek, tökéletes összhangban együttműködve keljenek életre.
A mechanikus óra egy műalkotás.

Akkor is, ha gépek formázzák, fúrják és faragják apró kis testecskéit. A hosszú évtizedes gyakorlat hol kevésbé, hol jobban, de azokban az esztergákban épp úgy benne van, mint a kézműves mesterek mozdulataiban.

Mindezt aligha találjuk meg, egy gombelem hajtotta, nyomtatott áramkörben. Hol a generációk során összegyűlt, alkotó tapasztalt, mely a humánum sajátja? Hiszen csak az ember képes valamit a végletekig, időt, energiát, életeket sem kímélve a „pont jó, épp elég” szinten túl csiszolni, miközben annak alapvetően túl sok értelme már nincs feltétlenül. Miért is lenne? Hiszen ott az oszcillátoros óra, pontosabb, megbízhatóbb, s sokkal – sokkal olcsóbb előállítani. Emberi kéz igazából hozzá se muszáj, hogy nyúljon. Egy marék homokból kész a belseje, pattan a tokba és már kész is. Minek hajszoljuk akkor azokat a fáradtságos fogaskerekeket? Érezzük az ellentmondást ugye? A kételyt és a zavart.

Valahol valóban az egész felesleges, s csaknem az enyészeté is lett, hála a sokat emlegetett kvarcválságnak, amikor egy ideig valami hasonló érvek mentén gondolkoztak az emberek.

Tele pakoltuk elektronikával az autóinkat, a házainkat, a telefont. Robot a porszívó, a kutya. Okos a tévé, a hűtő, a villanykapcsoló. Valahogy aztán mégis egyensúlyba kerültünk saját magunkkal, hiszen az ember ennél sokkal több. Keresi mi az olcsó, mi az egyszerű, mi a praktikus, ugyanakkor értékeli a szépet, a különlegest, az egyedit. Az egyén, ha ideje és jó sora engedi, csodálja más, nagy egyéniségek alkotásait. Helyrebillent végül a kifordult idő, s e két, egykor rivalizáló megoldás, mára mondhatjuk, hogy jól kiegészítik egymást.

Egy kvarcóra soha nem lesz az, ami egy mechanikus óra lehet. Soha nem lesz örökbecsű műremek. Ellenben rengeteg élethelyzetben racionálisabb választás, miközben nagypapánk Doxája biztonságban pihen a szekrénybe zárva.