Az 1868 óta eltelt 151 év folyása, kis túlzással egyenletesnek, mondhatni állóvízszerűnek tetszik, s afféle állandó megbízhatóságot sugall, mint maga a márkanév.

A „Schaffhausen” kifejezés a pontos időmérő szinonimája lett, még a nyugati világtól jó ideig elzárt, Kelet – európai országok argójában is. A kiegyensúlyozott múlt természetesen azt is jelenti, hogy miként nagy összeomlások, úgy kiugró teljesítmények, hangos harsonák sem kísérték e márka életét. Órái mindvégig inkább akartak ténylegesen használható, praktikus időmérők, mérnöki szerkezetek, mintsem körülrajongott csecsebecsék lenni. Természetesen az a bizonyos kvarcvállság e céget sem kerülte el. Kurt Klaus, a márka egyik, a szerkezetekért felelős fő tervezője, épp a 150. születésnap alkalmával mesélte, hogy a hetvenes évek elején, az óráik 50%-át japán megrendelők részére értékesítették, akik aztán, egyik napról a másikra köszönték szépen, nem kértek többet. Az IWC a munkavállalói felét kénytelen – kelletlen szélnek eresztette, s a megmaradtakat heti 4 napos munkaidővel tudta csak foglalkoztatni.

Ám mindez lehetőséget is teremtett arra, hogy az ifjú órásmester, Kurt, megragadja az alkalmat, kezébe vegye a kezdeményes kocsirúdját, és a márkától addig távol eső, komplikáltabb mechanikus szerkezetek irányába tegyen pár bátortalan lépést. Hans Ernst Homberger, 1976-ban végül zöld utat adott egy 100 darabból álló, holdfázist megjelenítő zsebórakollekció elkészítésének, amit a bemutatását követőn, mindössze kettő nap alatt kapkodtak el. Holott az ár mai szemmel is igen borsos, 12 000 svájcifrankot kóstált, így az első, ezirányú kísérlet komoly sikerrel zárult az IWC életében. A márka a nehézségekből mindig is előnyt tudott kovácsolni. A fenti kis szösszenet nyomán pedig nyitottabbá vált a komplikáltabb óraművek iránt, de ahogy a leginkább emblematikus modellje, a Pilot, illetve a Big Pilot széria is, úgy az egész cég megőrizte eredeti, amolyan mérnöki megközelítéssel kialakított, praktikus szemléletét.

Másfél évszázad hosszú idő. A cég atyja a 27 éves, amerikai mérnök és vállalkozó, Florentine Ariosto Jones, egyenesen Bostonból tért vissza az óhazába, hogy valóra váltsa álmát. A svájci órakészítőmesterek tapasztalatát, „modern” mérnöki technológiákkal ötvözve, kiváló minőségű, de megfizethető órákat kívánt készíteni, kifejezetten amerikai vásárlóknak. A márkanév így meglehetősen rágógumi ízű, s tükrözi e praktikumra törekvő megközelítést. IWC, azaz International Watch Company (mondjuk Nemzetközi Óra Vállalat), s ma már illik mögé biggyeszteni a németesen csengő Schaffhausen nevet, utalva annak székhelyére.

E városka Svájc nyugati végében található, mely vidéken akkortájt nehezebb idők jártak. Az órakészítés nem volt honos a tájon, nem úgy, mint a kelet – svájci településeken, ahol az összes „nagy” óramárka székelt. Ekképp a korabeli bérek, az adók és járulékok is jóval alacsonyabbak voltak, mint az egyébként már „bejáratott” területeken. Jones, az alapító, nemsokkal a vállalat létrehozása előtt ismerkedett meg Johann Heinrich Moser, helybéli órás – iparossal, aki épp elkészült vízierőművének hála, olcsó energiával kecsegtette a helyi vállalkozások beindítását. A történet ekképp meglehetősen amerikai stílusban, a nagyobb profit, de kevesebb ráfordítás jegyében bontogatta szárnyait, s egy mérnök szemüvegén keresztül közelített az órakészítés világához. Kicsit eme látásmódot is tükrözi az egyébként formabontó újítás, az első „digitális kijelzővel” szerelt óra (az ún. Pallweber) 1884-ben, mely a 2018-as, jubileumi kollekcióban is visszaköszön.

Persze ne higgyük, hogy a cégalapítók feltalálták az időutazást. Ám tény, hogy a mai, digitális kijelzővel megáldott, többnyire inkább háztartásigépekről ránk pislogó órákhoz hasonlóan, mutatók helyett apró ablakokból kitekintve, tárcsákra festett, arab számok mutatják az időt, rendkívül leegyszerűsítve a pontos idő leolvasását. Az újítás ugyan nem aratott hangos sikert, s talán mai szemmel is furcsán festő megoldás ez egy mechanikus órán, ezzel együtt mégis korát megelőző, egyedi megoldást kínált, mely történelmi emlékre maga az IWC is büszke. A 150. évforduló alkalmából elkészítette az 1884. évi verzió előtt tisztelgő másolatát.

A múltidézést folytatva, a tengerentúli fennhatóság nem bizonyult hosszúéletűnek az IWC életében. Az alapító hamar hazatért. Üzlettársa, korábban a Schaffhausen Handelsbank igazgatója, Frank Frederik Zealand anyagi nehézségekkel volt kénytelen szembenézni, s az amerikai import vám terhek miatt, egyre kevésbé érte meg a Svájcban gyártott órákat odaszállítani.

Helyettük egy helybéli iparoscsalád, Rauschenbach-ék szerezték meg az irányítást, majd magát a céget is, amely ekkorra már 196 munkavállalót foglalkoztatott. Az emlékezetes „digitális”, majd 1887-ben a 24 órás osztású zsebóra (a Magique) megalkotása már az új tulajdonos, Johannes Rauschenbach-Schenk nevéhez fűződik, aki 1881-től 1905-ig irányította az IWC-t. Érdekesség, hogy 1903-ban a tulajdonos lánya, Emma Marie, a híres – hírhedt svájci pszichológus, Carl Gustav Jung felesége lett, így áttételesen Jung tulajdonrészt szerzett a gyárból. Az IWC szempontjából azonban a másik leánygyermek örökös, Bertha kötötte az érdekesebb házasságot. Apja halála után Bertha férje, Ernst Jakob Homberger, schaffhauseni gyáriparos lett az óráscég feje, tőle származik a márka mottója is. „Probus Scafusia”, avagy „jó és tartós mestermunka Schaffhausenből”.

Irányítása alatt születtek meg a márka máig legikonikusabb modelljei, úgymint a Pilot, a Big Pilot és a Portuguese széria. Eme sikeres kollekciók alapjait az 1915-ben kifejlesztett, az első, immár kifejezetten karórákba szánt IWC szerkezetek, a Calibre 75 és 76 adták. 1929-ben a cég fele részét tulajdonló Jung végül eladta részét Hombergernek, így az egyedüli tulajdonos lett. 1931-ben a mára kissé megkopni látszó egyediség jegyében elkészült az első „hordó” (franciául tonneau), avagy ovális alakú szerkezet (Calibre 87), a szintén ovális alakú órához, s a már említett Pilot első verziója 1936-ban hagyta el a gyár kapuit.

Forgatható lunettával készült, melyen az „eltekerhető” fehér nyíl megfelelő pozícionálásával lehetett „megjegyeztetni” az órával a felszállás idejét. A szerkezet mágnesezettség ellen védő tokozást kapott, a számlapot robosztus, kövérnek mondható arabszámok futották körbe, 1-től 12-ig. 6 óránál a szám helyélt a másodpercmutató foglalta el. Napjaink óraikonjának számító, nagyobb méretű változata, a Big Pilot nemsokkal a kistestvért követőn, 1940-ben került első ízben csuklóra. Eltűnt róla a forgatható lunetta, s a segédszámlapos másodpercmutató átadta helyét az óra- és a percmutató tengelyére illesztett, nagy, központi másodpercmutatónak. A számok csinosabbak lettek, azonban a köztük feszülő osztások jelölése igencsak megemberesedett. A hatos szám megkerült, ám a 12 helyett megjelent az azóta is jellemző piramis, csúcsa körül a kettő pöttyel, ami egyes vélemények szerint a napot és a holdat jelképezi.

Legalábbis meglepő lett volna, ha eme kifejezetten az IWC zászlóshajójának számító szériáról nem emlékezik meg pár különleges, jubileumi kiadással, a 150. születésnapját ünneplő vállalat. Míg a Pilot egyetlen, kronográfos, fehérszámlapos, acéltokos változatban emlegeti fel az elmúlt 6 emberöltőt, addig a Big Pilot, nevéhez méltón kiemeltebb figyelmet kap. Big Pilot’s Watch Annual Calendar Edition „150 Years” címkével érkezik a 46.2 mm széles, acéltokos, öröknaptár komplikációt is kapott nagy, pilóta óra, 12 lakkrétegből felépülő, kék számlappal. A szerkezet, 52000 Calibre néven 7 nap járástartalékot tud és automata húzású. A nyitott hátlapon át látható robosztus rotor ívének súlypontjában, szintén aranypecsét emlékeztet a 150 év elteltére.

Hatalmasnak mondható számlapi jelzései mellett szembetűnő az annak felső negyedét uraló három ablak, melyen át külön – külön leolvashatjuk az aktuális hónapot, dátumot és napot. A számlapon baloldalt kapott helyt a másodpercmutató, illetve a jobboldali járástartalék kijelző, egy – egy segédtárcsán megjelenítve.

A pilóta órákhoz képest talán nagyobb figyelmet kap, az IWC másik, legendás modellje, a Portuguese nevet viselő, melynek első változata 1939-ben készült el. A Pilot órák nevében nem kell túl sok fineszt keresnünk, pilótáknak, egészen pontosan „speciálisan repüléshez” készített karórák. Hasonlóan az egyszerűség jegyében történt a névadás a „Portuguese” esetén is.

A megnevezés az első megrendelők, két portugál üzletember származására utal. Egyedi igényük szerint az óra szokatlanul nagy tokba került, mivel Rodrigues és Teixeira a legpontosabb zsebórák precizitását szerette volna csuklón hordva is elérhetővé tenni, s ez másképp nem ment, csak nagyobb méretű, zsebóraszerkezet beépítésével. A korszak egyik legprecízebb karórája ekképp jött a világra, elegáns kivitelben, segédtárcsára helyezett, kisméretű másodpercmutatóval, kecses arabszámokkal a számlapon. Ha itt – ott a „Portugieser” néven említik, ne lepődjünk meg, hiszen ez a modell neve németül, s tekintve, hogy maga az IWC is német ajkú kantonból származik, használatos ez a megnevezés is, különösen a német nyelvű kiadványaiban.

Az emlékév jegyében kelt modellek közül egyértelműen kijelenthető, hogy a schaffhauseni márka ebben a szériában villant legnagyobbat. A Portugieser Constant-Force Tourbillon Edition „150 Years” névre keresztelt, platina tokba csomagolt, fehér és kék számlappal is, de legfelebb 15 – 15 példányszámban érhető el. A név egyből leleplezi az új, tourbillont és holdfázis megjelenítést is magába foglaló, manufaktúra szerkezetet, melyet kifejezetten ehhez az órához fejlesztett a cég.

Az utolsó, s a maga sajátos módján az IWC saját maga számára az innovációt leginkább megtestesítő modell, a Da Vinci szintén megkapta az évfordulós pecsétet, bár esetében nem mondhatjuk, hogy túlzásba estek volna a mérnökök.

Az utolsó, s a maga sajátos módján az IWC saját maga számára az innovációt leginkább megtestesítő modell, a Da Vinci szintén megkapta az évfordulós pecsétet, bár esetében nem mondhatjuk, hogy túlzásba estek volna a mérnökök.

Az eredeti kiadás, a márka utolsó családon belüli tulajdonosa, Hans Ernst Homberger, illetve egykori főtervezője, Albert Pellaton nevéhez fűződik. Regnálásuk alatt jelent meg az Ingenieur modell, majd az Aquatimer szériával nem túl mélyen, de megvetették lábuk a búvárórák világában is. 1969-es közös gyermekük, az első kvarc szerkezet, Beta 21 kód alatt, a Da Vinci megjelenésével debütált.

Az IWC ezt az órakészítés forradalmaként tartja számon, amivel 2019-ben nehéz egyetérteni. Ugyanakkor szintén ez időszak szülötte, az 1976-ban megjelent, s a Patek Philippe ikonikus Nautilusához kísértetiesen hasonlító Ingenieur SL, amely utóbbi, hogy – hogy nem szintén ezen évben került bemutatásra. Persze nincs itt semmi látnivaló, hiszen tudható, hogy mindkét modellt az a bizonyos Gerald Genta tervezte, aki 1972-ben ráadásképp még az Audemars Piguet-nek is lerajzolta, a Royal Oak skicceit. Mindez csak annyit bizonyít, hogy a sok mindent elsöprő válság egyszersmind máig meghatározó, világraszóló sikert arató órákat is eredményezett.

Az IWC háza táján,1985-ben, a már a fent idézett Kurt Klaus végül valóban magasra tette a lécet, az akkor megjelenő Da Vinci kiadással, s benne a márka első öröknaptáras szerkezetével. Az e ponton szabad kezet kapott Pellaton tanítvány 1986-ban előrukkol az első kerámia tokos IWC-vel. Egy évre rá jött az első négyzetes, téglalap alakú modell, s a pontot arra a bizonyos „i”-re a Grande Complication karóra tette fel 1990-ben. A 659 elemből álló, 71 köves szerkezet tud 17 különböző olyan funkciót, mint a kronográf, az öröknaptár, a percismétlő vagy a holdfázis kijelző. 7 év fejlesztés és aprólékos munka eredménye. Ráadásképp 1993-ban elkészült a „The Warhorse of Schaffhausen”, avagy a „Schaffhausen harciménje” névre keresztelt, a cég fennállásának 125. évfordulójára bemutatott, 125 darabszámban gyártott, extrémkomplikált órája, olyan nyalánkságokkal, mint a tourbillon vagy a percismétlő.