Az orosz karórák témaköre igencsak nehezen kimeríthető. A hatalmas, szinte földrész méretű ország időmérőinek változatossága, s a vidék mozgalmas történelme egyaránt szavatol bőséges mondanivalót. Ráadás, hogy az onnan származó, vagy oda köthető ketyegők, bár gazdag rajongótáborral büszkélkedhetnek, legalább ennyire megosztók is.

Sok órakedvelő képes, akár több száz darabos, kizárólag orosz órákból álló gyűjteményt őrizgetni. Míg mások szinte tudomást sem vesznek a létezésükről. Meg kívánjuk tehát adni a témának járó kellő tiszteletet, de ezzel együtt az őszinte véleményünk sem rejtjük véka alá, legyen az lesújtó, vagy épp magasztaló. Ehhez, illetve az internethasználók szokásaihoz is igazodva, több részre bontva dolgozzuk fel e tárgykört. Első felvonásban, a terjedelem és a forma engedte keretek között, de amennyire csak lehet, részletes és objektív megközelítéssel szőtt, történeti összefoglalóval vezetjük fel e sorozatot. Majd végig vesszük a fellelhető modellek, márkák és óragyártók múltját s jelent.

Vágjunk is bele, hisz Svájc gőgös, hófödte csúcsain innen, s az acélt is lélekkel felruházó, selyembe rejtett, tiszteletteljes hajlongásokon túl, a világ legnagyobb (föld) területtel bíró országában bizony jó néhány ketyegő készült már.

Órát viselő, azt gyűjtő, azokért rajongó közösségünk, a „ruszki” órák megítélésének szempontjából két nagyobb osztályra bontható. S e kasztok között ritka az átjárás. A demarkációs vonal részben anyagi természetű. Vitathatatlan ugyanis, hogy a nagy átlag orosz órája, kategóriákkal költséghatékonyabban beszerezhető, mint általában bármelyik svájci, német, vagy japán időmérő. Extrém esetek persze minden „oldalon” akadnak. Ám e fenti, az árkülönbségről tett kijelentés, még akkor is helyt áll, ha betesszük a kalapba a megfizethető, elemes Casiot, vagy épp a hasonló ligában játszó, svájci Swatch féle fröccsöntött, néha igencsak érdekesre sikeredett, színes furcsaságokat. Elég kisétálni bármelyik nagyobb város „ócskapiacára”, szinte biztos, hogy percek alatt marékszám aggathatjuk magunkra a jobb – rosszabb állapotban fellelhető, korosabb, orosz órák halmait. S mindezt akár már pár tízezer forintból megfinanszírozhatjuk. Sőt, néha még attól kevesebb is elég.

Az árfekvés mellett, megmászhatatlannak tetsző fal húzódik a jól ismert és népszerű (nem ruszki) óramárkák, illetve az orosz vekkerek között, ha a hírnév, a reklám vagy épp a felhajtás, divatos kifejezéssel élve a „hájp” vizein evezünk. Ennek oka is több rétű. Sok egykori szovjet márka ma már nem létezik, vagy legalább is épp csak, hogy pislákol, régi fényéhez képest. S az a régi fény, se volt olyan igazán vakító. Látni fogjuk azt is, hogy esetükben eleve az, hogy „óra márka”, sem annyira egyértelmű kifejezés, mint mondjuk a Svájciak vonatkozásában.

Azt se feledjük, hogy az óragyártás, illetve óra viselés (különösen, ami a karórákat illeti), a 20. század második felében vált igazán népszerűvé, majd később lett, robbanásszerűn óriási üzlet. Épp abban az időszakban, amikor az orosz, de inkább szovjet népet még az ág is húzta.

Egy dolog a gazdasági, társadalmi és kulturális elszigetelődés, amely az 1950-es évektől általánosan jellemezte a vidéket. De mondhatjuk, hogy alapvetően az egész ország sosem volt az a felvilágosult, nyitott társadalom. A hűbéres, kései feudális viszonyok, Oroszországban tartottak ki talán a legtovább, legalább is ami a tágan vett európai kultúrkörbe tartozó nemzeteket illeti. A népesség jelentős része szegény, nincstelen. Földművelésből, vagy még abból sem élt valami jól. Aligha vágyhattak nemesfémekből készült, luxus csecsebecsékre. Azt se feledjük, ahhoz, hogy a több száz, szemmel alig látható, apró alkatrészekből felépített, finom, precíziós szerkezet, azaz egy óra elkészüljön, mindenekelőtt megfelelő mesteremberekre van szükség. Az elgyötört, végletekig kizsákmányolt „muzsik”, nem igazán ért rá az efféle „hobbira”, miután esténként letette a „robotot”.

Eközben a svájci kézműves mester pipázgatva görnyedt asztalkája fölé. Kellemesen melegre fűtött, hegyi házikójában ropogott a tűz, forrón gőzölgött a gyógynövényekből főtt tea, s mert kint esett a hó, s úgyse lett volna mi mással elütnie az időt. Ráadásul a helyi Döbrögi se akarta elszedni az utolsó gramm gabonát, levágni a csontsovány tehénkét, vagy épp megerőszakolni az eladó sorba kerülő lánykáját.

A kép nyilván túloz, de érezhetővé kívántuk tenni a két társadalom körülményei közti különbségeket. Hiszen az Orosz Birodalom közembere, örült, ha valahogy életben maradt. S erre a kupacra tett rá még jó pár lapáttal a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom”, majd a két nagy háború közötti időszak. Az egészre aztán vasból és vérből öntött koronát a Második Világháború. S bár elméletileg győztes hatalommá lett a Szovjetek óriás országa, valójában egyetlen nyertes ország sem szenvedett el annyi kárt, mint a Sztálini pártállam. Innen sem könnyű felállni, de talán nem lett volna teljesen reménytelen az ügy, mikor is következtek a kegyetlen diktatúra, pusztító évei. Láthatón rendkívül szívós, sokat elviselni képes az orosz ember, illetve az egykori Szovjetunióba tömörített népek színes csoportja. S ha még távolabb tekintünk a múltba, ugyancsak kevés az olyan momentum, ami kifejezetten kedvezett volna az óragyártás felvirágzásának a szóban forgó tájon.

Talán kimondható, hogy már a Kijevi Rusz Nagyfejedelemség idején is, hozzávetőleges 500 éves lemaradásban tengődött a főleg szláv, de mindenféle más népeket is magába olvasztó, mérhetetlen vidék. Mindez akkortájt igaznak látszott Európa többi részére is. Nem hiába hívták az időszakot sötét középkornak. Hátrány alatt leginkább a földművelés és a kézművesség kevéssé fejlett mivoltát, illetve a társadalmi berendezkedés szervezettségének, valamint ezzel kéz a kézben szükségszerűn járó, magasszintre csiszolt, kiforrott jogrendszer hiányát érdemes érteni, mely a Római Birodalom bukásával veszni látszott.

A Krisztus utáni 12. században azonban, a ma Nyugat – Európai országoknak mondott területeken formálódó nemzetállam-kezdemények, végül nagyon is sikeresen restaurálták a fent írt, ezer éves vívmányokat. Erős lábakra épülhetett újjá az ún. nyugati civilizáció, miközben keleten, mindenféle mongol horda tombolt, s a viszonylagos béke hiányában, az a vidék bizony alulmaradt az eleve hátrányos rajthelyről megkezdett, évszázados verseny során.

A mai Oroszország területe bőven megáldott ércekkel, ásványkincsekkel, mindenféle nyersanyaggal, gazdag földekkel, ahogy hatalmas, felfoghatatlan méretű, kietlen, semmire se jó pusztasággal egyaránt.

Eleve már méretei folytán is rendkívüli kihívás lehet egy efféle birodalmat kézben tartani. Nagy Péter Cár, majd Nagy Katalin Cárnő ugyan igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy országuk felzárkózzon a nyugati államokhoz. Ám az utolsókból lássuk be, leginkább csak a mesékben lesznek elsők.

I. Péter alapította egyébként az orosz óragyártás szempontjából kiemelten fontossá lett Szentpétervár városát, 1703-ban, amely 1712-ben az Orosz Birodalom fővárosa lett. A felvilágosodás lángjait azonban többnyire kioltotta a helyi nemesség elnyomó, ellenálló szele. Maga a nagy cár is talán a kelleténél több erőforrást szentelt, főleg a balti államokkal, illetve a törökökkel szemben vívott háborúskodásnak. Végül, ahogy az már lenni szokott, betelt a nép pohara.

A nem valami kellemes élményre sikeredett, Első Világháború nyomában járó „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” elsöpörte a régi rendszert, s annak elitjét. Mindez azonban továbbra sem jelentett se fellendülést, se felüdülést, sem az ország, sem a lakosság számára. E kiéheztetett, agyontaposott, kiszáradt, hatalmas pocsolyára folyt rá, a kommunizmus és a proletárdiktatúra vérrel áztatott, olajtól és puskaportól bűzös verejtéke. Mely mind a Második Világégés során, s azt követően is komoly áldozatokat követelt.

Szinte minden homlokegyenest másképp alakult a Volga anyácska mentén, mint az Alpok védő ölelésében. A finoman szólva is kihívásokkal teli múlt ellenére azonban, mégis készült óra, nem is csekély számban, e végtelen nagy területtel, s talán annál is nagyobb kihívásokkal megáldott országban. S alapvetően pont a rengeteg szenvedést és elnyomást hozó háborús gépezet igényeinek hála.

Ahol bezáródik egy ajtó, általában kinyitnak egy ablakot. A történet ezen része persze nem túl egyedi. A karóra, mint eszköz, nagyobb részt mindenhol a harctéri szükségletek kielégítésére született továbbfejlesztése, a 19. században már elterjedt és kedvelt zsebóráknak. Nem csoda tehát, hogy a szovjet óragyártás is elsősorban a Vöröshadsereg részére ontotta termékeit.

Deresebb fejű olvasóink talán még első kézből származó tapasztalatokkal rendelkeznek arról, hogyan is termelt az orosz, illetve a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének (röviden: CCCP vagy USSR) ipara, úgy általában. Annak, aki bármilyen okból kihagyta az 1990 előtti időket, elég behuppanni egy, még ma is elég sokfelé szaladgáló Lada Niva „személygépkocsiba”. A legújabb Lada járműveken már érződik a nyugati szél, ám akár egy 10 évvel ezelőtt forgalomba helyezett, újnak mondott Niva is nosztalgikus érzelmeket ébreszthet abban, aki korábban megtapasztalhatta ezt a fajta „keleti – kényelmet”.

Jó példa lehet még a világ talán legelterjedtebb lőfegyvereinek számító, egy bizonyos Kalasnyikov fegyvertervező, szovjet altábornagy nevéhez köthető, különféle karabélyok kialakítása is. Ezen „legendás” tárgyakhoz hasonlón, a legtöbb orosz, ipari termék közös jellemzője, hogy nem igazán tervezték őket szépnek, esztétikusnak, ergonomikusnak.

Legalább is, nyugatibb szemmel nézve.

Az esztétikum természetesen szubjektív fogalom. Ám tény, hogy a dizájn és a külalak kialakítása, a díszítettség, az apró részletek finomhangolása nem volt első, de még második szempont sem. Órás vizekre evezve, ehhez képest a svájci, a német, de a japán órásmesterek is, már a kezdetekkor mesésen polírozott élekkel, ékesen dekorált hidakkal, kézzel vésett csapágylemezzel, aprólékosan kimunkált, különféle, egyedi stílusban elkészített, szemet kápráztató számlapokkal vették le a világot a lábairól.

Nem is beszélve az egyre bonyolultabb komplikációk halmozásáról.

Az orosz mérnöknek ehhez képest elég volt, ha valami működik, viszont minden, akár a legmostohább körülmények között is. S ha mégis tönkrement volna, fontos volt, hogy olcsó és könnyű legyen a meghibásodott alkatrészt, vagy az egész eszközt újra cserélni. Hogy ez, a politikai vezetés felől érkező elvárásban gyökerezik –e? Hiszen mindig gyorsan kellett termelni. Nagyjából sosem volt elég semmi. Tartani kell a tervet, sőt azt minimum 120 százalékkal túl kell teljesíteni. S aztán ez, a generációkon át bevésődött szemlélet magyarázza –e, ezt a fajta végeredményt, vagy sokkal mélyebben gyökerezik, s a nélkülözés, a szegénység, a többnyire rideg, muszka táj, a hideg, a farkasok és a medvék is hozzájárultak mindehhez? Meglehet.

Félre értés ne essék, nem egy szegény országról beszélünk. Ám ebből a szempontból sokkal inkább ázsiai jegyeket mutat, mint ami Európában, leginkább a 20. század második felétől megszokott. Hiszen a felfoghatatlan gazdagság, már a cári időkben is a társadalmi elit, egy igen szűk rétegének kezében összpontosult. S az Isten adta nép nem igazán szaladgálhat ma sem Rolexben.

Szegénység természetesen van, volt és lesz a Nyugat Európai államokban is. A társadalmi különbségek, a társadalom létének természetes velejárói. Ám amíg hazánktól nyugatra, különösen a második világháború óta, megpróbált az állam elfogadható életszínvonalat biztosítani, még a kevéssé szerencsés, vagy épp a kevéssé tehetséges, illetve keveset tenni akaró polgároknak is, addig a keleti szisztéma őket inkább bünteti.

Hogy melyik szemlélet a hasznosabb, mindenki döntse el maga. Gazdagnak lenni valószínűleg bárhol a világon sokkal jobb, mint szegénynek.

Mindez csak azért kívánkozott ide, mert így talán jobban átgondolható, hogy miért készített alapvetően gyakorlatias szempontoknak megfelelni kívánó bármit, tehát időmérőket is, a szovjet ipar.

S ez lehet az egyik oka, hogy miért mondható a legtöbb orosz vekker árára, hogy bagatell. S így, a nem túl díszes, mondhatni nem igazán kifinomult külalak, az alacsony érték és a zűrzavaros, hazánkban is mély sebeket ejtő történelmi távlatok számbavételével talán megmagyarázhatjuk, miért annyira megosztók az orosz órák, az órakedvelők közösségében. S hogy pontosan milyen márkák, modellek és gyárak bukkannak fel ama homályos történelem lapjain, és azok közül akad –e még ma is talpon lévő, figyelemre érdemes, órásipari szereplő? Reményeink szerint, a következő fejezetekben írtakból kiderül.

Az előző fejezetben, ígéretünknek megfelelőn, hosszan szóltunk az orosz órák mögött meghúzódó történelmi viszonyokról. Részben ismeretterjesztő jelleggel, részben magyarázatot szolgáltatva arra, miért is egészen más, a Nagy orosz Medve karmaiból származó ketyegő, mint az európai, amerikai vagy épp a japán versenytársaktól kapható kínálat. Annak, akinek kimaradt, esetleg felmelegítené az ott írtak, itt a „link” az előző részhez. Mindenki másnak, következzék a folytatás.

Hiszen a történelmi vájkálódás talán nem mindannyiunk számára érdekes. Ideje végre „órás” szemmel is konkrétabbnak lenni! A következőkben végre sorra vesszük az orosz márkákat, egytől egyig, amennyire csak tőlünk telik. Mindegyikük esetében szó esik majd a múltról, s jelenről is, feltéve, hogy van nekik. Ez utóbbi esetben, ahhoz is megpróbálunk segítséget nyújtani, hogy miért lehet érdemes az adott márkától egy új időmérő beszerzése mellett dönteni.

Melyik másikkal kezdhetnénk a mustrát, ha nem a legősibbnek, az orosz óragyártás ősatyácskájának kikiáltott óragyárral, illetve márkával. Amit a rajongók gyakran a világ legelső óragyártó cégként is aposztrofálnak. Raketa, „oroszosabban” „PAKETA”, avagy Pobeda, azaz „győzelem”. A cég, amely ma Raketa (Paketa) néven a legkomolyabban vehető, mondhatni a legmeghatározóbb orosz óragyár. Legalább is, ha az egyszemélyes vállalkozásokat, és a független órásmestereket nem számítjuk, de róluk talán majd később. A márka ráadásul válasszal is szolgálhat, a nemrég feltett kérdésre, azaz, hogy érdemes –e ma orosz órát vásárolni, de ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk a múltat!

Amely egészen 1721-ig mereng vissza. A „legelső orosz óragyár”, sőt! A „világ legelső óragyára”, hangzatos szlogen, de nem igaz. Lássuk miért. Először is, bárki komolyan gondolja, hogy az űrrakéta előtt tisztelgő márkanév létezhetett már 1721-ben? Ugyan. Merthogy a cég aktuális neve 1961-ből ered, és Yuri Gagarin, április 12. napján tett történelmi tette előtt emel usánkát. Amikor (pongyolán fogalmazva) első emberként „repült ki” a világűrbe. 1961 előtt a vállalat neve Petrodvortes Watch Factory. Oroszul is beírhatjuk ide, hátha érti még valaki: Петродворцовый часовой завод. Amely lényegében az 1920-as években kezdett, főleg mérőműszereket, de időmérőket is gyártani, elsősorban a Vörös Hadsereg kiszolgálásra.

A történet persze valóban sokkal korábban kezdődik. Az 1721. évben. Nagy Péter cár (megint csak angolosan írva) Peterhof Lapidary Works néven alapított egy amolyan kőfaragó manufaktúrát, Szent Pétervárott. A „vállalkozás”, de inkább kézműves műhely, tehát mindenféle ékkövek faragásával kényeztette a cárt és a főurakat. Sok – sok éven át nem is változott a főtevékenységük. Falain belül készült az 1924-ben épített Lenin Mauzóleumhoz szükséges valamennyi faragott kő, vagy épp a Kreml kupoláját 1935-ben díszítő vöröscsillag is. A drága és féldrágakövek megmunkálásban szerzett, elvitathatatlan, több évszázados tapasztalt vezetett át ezután az órakészítéshez is. Legelőbb az óraszerkezetekben használt drágakövek megmunkálásával került közel az óragyártáshoz a vállalat. Az órakészítés csak ezután következett. Az akkor már Leningrád névre keresztelt várost, az 1941-ben kezdődött, 872 napos, náci ostrom, szó szerint porig rombolta, hogy az ostrom során mindkét oldalon kimutatható áldozatok számáról ne is beszéljünk. A németek, nem épp villámlátogatása természetesen a szóban forgó vállalatot sem kímélte. A megsemmisült gyárépület, s a felszerelés helyreállítását, pótlását aztán személyesen maga Sztálin rendelte el. A feljegyzések szerint az első karórák nevét is ő maga választotta ki. Így kezdte meg, máig tartó pályafutását, a valóban nagy múltú, ám az óragyártásban azért anno zöldfülűnek számító, állami vállalat. Első, nevesített modellje, a Pártfőtitkár által „megkeresztelt” Pobeda, azaz „Győzelem”, 1946-ból. A Második Világháborúban aratott sikereket ünneplő karórában, egy 1908-ra visszavezethető, mechanikus szerkezet ketyegett. A történet ezen a ponton meglehetősen zűrzavarossá válhat. Ne feledjük, hogy az orosz polgárháború, illetve a nagy háborúk, végül a Sztálin féle bezárkózó, paranoid időszak miatt, a szovjet éra nem dokumentált annyira jól, illetve megbízhatón, mint a svájci óragyártás története. Ezzel együtt annyi valószínűnek látszik, hogy az első Pobeda szerkezet, egy 15 köves mechanika volt. Az elnevezése megegyezik az óramodell nevével. Francia zsebóraszerkezeten alapult, de már az oroszok készítették. A masszív, de kis költségvetéssel előállítható, egyszerű technika, a LIP nevű francia cég által Moszkvában alapított Penza gyárban készült. Amit aztán az elvtársak államosítottak, és a beszédes nevű Első Moszkvai Óra Gyár cégér alatt működtettek tovább. E vállalat aztán 1953-ig fennmaradt, s főleg szerkezeteket gyártott. Az első Pobeda óra viszont a Petrodvortes Óra Gyárból került ki, 1946-ban. Benne tehát a szintén Pobeda néven emlegetett, de a LIP féle szerkezet, az Első Moszkvai Óra Gyártól. Volt tehát Pobeda óra, Pobeda szerkezet, de nem volt Pobeda gyár, se márka, s különösen nem volt Raketa egyikből sem, egészen 1961-ig. Akkor, az első emberes űrbe repülés tiszteletére, megszületett a ma is használt márkanév, miközben a gyártó hivatalos neve Petrodvortes Watch Factory maradt, mind a mai napig.

Tovább gördítve aztán a történet szekerét, a Pobeda márkanév ide – oda vándorolt, némi pártállami ötletelésnek hála. 1949 és 1950 között gyártotta a Chistopol, 1953 és 1964 között a „Második Moszkvai”, illetve 1951 és 2004 között a Maslennikov óragyár is. Ezen gyártók óráiba is bekerült az a bizonyos, francia eredetű Pobeda szerkezet, méghozzá olyan modellekbe, mint a Lotos, Majak, Neva, Start, Svet, Zvezda és a Raketa, ez utóbbi a Petrodvortes óragyártól. A Chaika, a Druzhba, a Jantar, a Kama, a Kolos, a Raduga, a Rubin, a Saturn, az Uran és a Vostok ellenben a Chistopol óragyár modell és/vagy márkanevei. Valamint Sportivnie és Sturmanskie készült az Első Moszkvai Óragyár kéményei alatt. Aligha mondhatjuk tehát, hogy szegényes az orosz óragyártás, legalább is, ami a történelmi távlatokban látható változatosságot illeti.

A fenti felsorolásból most leginkább érdekes, máig s immár önálló márkanévként létező Raketa történetét azonban érdemes még ennél is tovább szőni. Hiszen az 1961-ben bemutatkozott modellcsalád, svájciakat megszégyenítő adatokkal is dicsekedhet. Az 1980-as években ugyanis több mint 5 millió (!) darab Raketa óra került ki, a most Szentpétervárnak nevezett városban ma is működő gyár falai közül. Vegyük észre, hogy ez időtájt a svájci mechanikus óragyártás, épp utolsó csepp vérét próbálta, a kvarcválságtól kiszáradó, aszott, vén testében megtartani, hogy egy bő évtized múltán aztán, mint a Főnix, végül romjaiból feltápászkodva megrázza magát, s addig nem látott erejű fénnyel ragyogjon tovább. Mindehhez pedig talán épp az orosz óragyártás fellegvára is hozzájárulhatott, amely alkatrészeket adott el több nagy nevű svájci márkának is. A Raketa óráknak egyébként több mint két tucat modellvariációja került le a rajzasztalról. Készült a kézi húzású után automata szerkezettel is. Gyártottak naptáras komplikációt tartalmazót, 24 órás osztású és járásút, mágnesezés ellen védett vekkert. A szerkezet szinte teljes mértékben házon belül, azaz „in-house” készült, s a hadsereg igényei mellett idővel a polgári felhasználók vágyait is sikerült kielégíteni. A műszaki tartalomra mindvégig az egyszerűség, az olcsó és nagy tételben előállíthatóság, de mellette a tartósság és az ellenállóság is általánosan jellemző maradt. Ha sérült is a tipikusan orosz, agyonverhetetlen technika, azt olcsón, gyorsan és könnyen lehetett pótolni, ha alkatrészcserére támadt szüksége. S ha épp az egész óra ment a kukába, akkor sem kellett rákölteni a ház árát egy új modellre. Az is igaz persze, hogy pontosság terén nem versenyezhettek a Raketa órák egyetlen, magasabban rangsorolt svájci márka modelljeivel sem. Nem is beszélve aztán a japán zászló alatt hódító útra indult kvarc szerkezetes időmérőkkel. Az orosz órás aligha babrált annyit az adott darab percíz szabályozásával. Maga a szerkezet kialakítása sem feltétlenül volt rá a legalkalmasabb. Ahogy egy Lada Niva is csörög, csattog, kényelmetlen, zabál, mint egy tank, viszont nagyjából gond nélkül el is tud menni ott, ahol a nyugati autó már kéri a kötelet.

Mindez végül gyökeres fordulatot vett a 2000-es évek végétől. A gyár, már nem állami tulajdonosai, offenzívát indítottak, ama bizonyos lila tehenet legeltető, üveghegyek bevételére, mind minőség, mind kidolgozás, mind a dekoratív tálalás, s sokak rosszkedvére, az árcédulára nyomtatott összeg tekintetében is. Hogy tetszetős –e az út, mire a márka, illetve a gyár 2009-ben rálépett, a vásárlók majd megítélik. Annyi bizonyos, hogy nem túl eredeti, ám annál hatékonyabb taktikát követve, több jól képzett, egykori Rolex, illetve Breguet alkalmazottal, illetve a Swatch Grouptól megvásárolt technológiával és gépparkkal megerősítve, de továbbra is a háború után renovált, „eredeti” gyárban, a Raketa márkanév újabb lendületet nyert. Igaz, az 1980-as években a 6000 főt is meghaladó munkavállalói állomány, mindössze 60 főre apadt. Az évente előállított darabszám is messze esik már az egykori, több százezres tételtől. A csapat nem kisebb nevekkel büszkélkedhet, mint a 2012-ben csatlakott Jean-Claude Quente, ki korábban a Rolex egyik, szerkezetek gyártásával foglalkozó részlegének igazgatójaként lett ismert iparági szereplő. Sőt, a cég ma már az olyan, inkább a svájci márkákra jellemző, márkanagykövetekre alapozott kampányoktól sem riad vissza a cég, mint a Natalia Vodianova szupermodell és színésznő nevével fémjelzett 2013-ban bemutatott új órák körüli csinnadratta. Valóban létezik ember, aki elhiszi, hogy a rendkívül mutatós, naphosszat a kifutón grasszáló, 1982-ben született, tehát 2013-ban mindössze 31 éves, bár kétségtelenül meseszép hölgy, órákat tervezne, egy 300 éves óragyárnak? Aki a szovjet Gorkijból, 15 évnyi, gyümölcsáruskofa karrierrel a háta mögött emigrált egy Párizsi modelliskolába, hogy négy évvel később már az angol milliárdos arisztokrata, Justin Portmanbe boldog felesége, illetve közös gyermekük édesanyja legyen? Mi sokat konyíthat az óratervezéshez, ugye? Tehetjük fel a költői kérdést. Azonban látni kell, hogy a 21. századi piacgazdaság bizony ekképp működik. S bármely óra, illetve minden egyéb ipari vagy kézműves termék csak annyira sikeres, amennyire azt el tudja hitetni a vásárlókkal. Minden csak annyit ér, amennyiért azt el lehet adni, legalább is, ha egy gyártó, a biztosnak tűnő állami megrendelések helyett, a piacról próbál megélni. Ahogy ezt teszi ma már a Petrodvortes Óragyár is. S ha már márkanagykövetek, említést érdemel még a hasonló szerepkörben tetszelgő filmrendező, Emir Kusturica is, aki nem igazán az a hollywoodi legenda. Ám kétségtelen, hogy otthagyta már névjegyét a filmvásznon, nem egyszer. Manapság a Raketa és Pobeda órák honlapján mosolyog ránk bíztatón, hogy nosza merjünk közelebb hajolni. S ha már weboldal, a márka azon, ma még ritkaszámba menő, ám egyre terjedő hagyomány követője, melynek jegyében, minden elérhető vekkere megvásárolható, egyenest a saját webshopjából. Bár vannak még hibák. Az olcsóbb kínálatot megtestesítő Pobeda modellek ára, még az angol nyelvű honlapon is rubelben került kikiáltásra. Hiába, a hazafi az hazafi. Egyébként, bár a bolhapiacon megszokott, évtizedes modellek árához képest talán soknak tűnhet, az újabb ketyegő sem tűnnek túlárazottnak. Az is igaz, hogy igen szélesre nyílt az olló, ami beszabja a Raketa és Pobeda felirattal készült időmérők helyét, az egyébként jócskán túlzsúfolt piacon. A harmincezer forintnak megfelelő euró (vagy rubel) indulástól, a 110 ezer forintos állomáson át, találni modelleket egészen a 2000 eurós, azaz hozzávetőlegesen 600.000 forintos felsőhatárral bezárólag.

Az óratokok vonatkozásában túl sok meglepőt ne várjunk, ám a számlapok amolyan tipikusan oroszórásnak mondhatóra sikerednek, legalább is modellek 80%-a efféle. Melyek katalógusa 2019 márciusában 57 féle Raktea, és 61 fajta Pobeda órát számlál. Bizonyára nem tetszik majd a dizájn valamennyi érdeklődőnek, az is igaz, hogy akad bőven kvarc szerkezettel szerelt modell is a kínálatban. Ellenben tagadhatatlan a számlapok egyedisége, mely a svájci, japán vagy épp a német és az amerikai órákon szocializálódott szemnek igencsak szokatlan élmény lehet. A mechanikus szerkezetek egyébként, bár a cég mindenhol azt hirdeti, hogy teljes mértékben a szentpétervári gyárban készülnek, meglehetősen erős ETA nyomokat engednek felfedezni magukon. Ez s az ismerős lehet annak is, aki látott már régebbi Rolex órákat felnyitva, nyilván nem véletlenül. Ugyanakkor a nem elemmel hajtott szerkezetek, szinte minden esetben jól láthatók a nyitott, vagyis üveggel fedett hátlapon át. A legfentebb pozícionált modellek esetén igen egyedi módon díszített mind a rotor, illetve a megpillantható csapágylemez és a billegő hídja is. Az is egyértelmű, hogy a márka büszke a szovjet múltból erre okot is adó történelmi eseményekre, melyek elsősorban az űrkutatásban elért sikerek házatáján keresendők. Egyszersmind érdekes apróság, hogy a weblapon a kosárba klikkelt, konkrét óra egy párizsi elosztó raktárból érkezik meg, ha akarjuk, akár bármelyik magyar településre is napokon belül, kissé megkérdőjelezve, hogy valóban tényleg minden Oroszországban készül –e, ami az órával kapcsolatos. Ugyanakkor az Európai Uniós tagságnak, illetve az áruk szabad mozgását rögzítő alapelvnek hála nem kell számolnunk semmilyen plusz áfa vagy vám teherrel, ha elég merészek vagyunk ahhoz, hogy bizalmat szavazzunk egy 21. századi Raketanak!