Keresés a hirdetések között!

| Elfelejtett jelszó | Regisztráció | ÚJ HIRDETÉS (regisztráció nélkül)
Órát a Medvétől – Első felvonás
Órát a Medvétől – Első felvonás

Írta: RetekG. Megjelent: 2019-03-30 12:18:15


Az orosz karórák témaköre igencsak nehezen kimeríthető. A hatalmas, szinte földrész méretű ország időmérőinek változatossága, s a vidék mozgalmas történelme egyaránt szavatol bőséges mondanivalót. Ráadás, hogy az onnan származó, vagy oda köthető ketyegők, bár gazdag rajongótáborral büszkélkedhetnek, legalább ennyire megosztók is.


Sok órakedvelő képes, akár több száz darabos, kizárólag orosz órákból álló gyűjteményt őrizgetni. Míg mások szinte tudomást sem vesznek a létezésükről. Meg kívánjuk tehát adni a témának járó kellő tiszteletet, de ezzel együtt az őszinte véleményünk sem rejtjük véka alá, legyen az lesújtó, vagy épp magasztaló. Ehhez, illetve az internethasználók szokásaihoz is igazodva, több részre bontva dolgozzuk fel e tárgykört. Első felvonásban, a terjedelem és a forma engedte keretek között, de amennyire csak lehet, részletes és objektív megközelítéssel szőtt, történeti összefoglalóval vezetjük fel e sorozatot. Majd végig vesszük a fellelhető modellek, márkák és óragyártók múltját s jelent.

Vágjunk is bele, hisz Svájc gőgös, hófödte csúcsain innen, s az acélt is lélekkel felruházó, selyembe rejtett, tiszteletteljes hajlongásokon túl, a világ legnagyobb (föld) területtel bíró országában bizony jó néhány ketyegő készült már.

Órát viselő, azt gyűjtő, azokért rajongó közösségünk, a „ruszki” órák megítélésének szempontjából két nagyobb osztályra bontható. S e kasztok között ritka az átjárás. A demarkációs vonal részben anyagi természetű. Vitathatatlan ugyanis, hogy a nagy átlag orosz órája, kategóriákkal költséghatékonyabban beszerezhető, mint általában bármelyik svájci, német, vagy japán időmérő. Extrém esetek persze minden „oldalon” akadnak. Ám e fenti, az árkülönbségről tett kijelentés, még akkor is helyt áll, ha betesszük a kalapba a megfizethető, elemes Casiot, vagy épp a hasonló ligában játszó, svájci Swatch féle fröccsöntött, néha igencsak érdekesre sikeredett, színes furcsaságokat. Elég kisétálni bármelyik nagyobb város „ócskapiacára”, szinte biztos, hogy percek alatt marékszám aggathatjuk magunkra a jobb – rosszabb állapotban fellelhető, korosabb, orosz órák halmait. S mindezt akár már pár tízezer forintból megfinanszírozhatjuk. Sőt, néha még attól kevesebb is elég.

Az árfekvés mellett, megmászhatatlannak tetsző fal húzódik a jól ismert és népszerű (nem ruszki) óramárkák, illetve az orosz vekkerek között, ha a hírnév, a reklám vagy épp a felhajtás, divatos kifejezéssel élve a „hájp” vizein evezünk. Ennek oka is több rétű. Sok egykori szovjet márka ma már nem létezik, vagy legalább is épp csak, hogy pislákol, régi fényéhez képest. S az a régi fény, se volt olyan igazán vakító. Látni fogjuk azt is, hogy esetükben eleve az, hogy „óra márka”, sem annyira egyértelmű kifejezés, mint mondjuk a Svájciak vonatkozásában.

Azt se feledjük, hogy az óragyártás, illetve óra viselés (különösen, ami a karórákat illeti), a 20. század második felében vált igazán népszerűvé, majd később lett, robbanásszerűn óriási üzlet. Épp abban az időszakban, amikor az orosz, de inkább szovjet népet még az ág is húzta.

Egy dolog a gazdasági, társadalmi és kulturális elszigetelődés, amely az 1950-es évektől általánosan jellemezte a vidéket. De mondhatjuk, hogy alapvetően az egész ország sosem volt az a felvilágosult, nyitott társadalom. A hűbéres, kései feudális viszonyok, Oroszországban tartottak ki talán a legtovább, legalább is ami a tágan vett európai kultúrkörbe tartozó nemzeteket illeti. A népesség jelentős része szegény, nincstelen. Földművelésből, vagy még abból sem élt valami jól. Aligha vágyhattak nemesfémekből készült, luxus csecsebecsékre. Azt se feledjük, ahhoz, hogy a több száz, szemmel alig látható, apró alkatrészekből felépített, finom, precíziós szerkezet, azaz egy óra elkészüljön, mindenekelőtt megfelelő mesteremberekre van szükség. Az elgyötört, végletekig kizsákmányolt „muzsik”, nem igazán ért rá az efféle „hobbira”, miután esténként letette a „robotot”.

Eközben a svájci kézműves mester pipázgatva görnyedt asztalkája fölé. Kellemesen melegre fűtött, hegyi házikójában ropogott a tűz, forrón gőzölgött a gyógynövényekből főtt tea, s mert kint esett a hó, s úgyse lett volna mi mással elütnie az időt. Ráadásul a helyi Döbrögi se akarta elszedni az utolsó gramm gabonát, levágni a csontsovány tehénkét, vagy épp megerőszakolni az eladó sorba kerülő lánykáját.

A kép nyilván túloz, de érezhetővé kívántuk tenni a két társadalom körülményei közti különbségeket. Hiszen az Orosz Birodalom közembere, örült, ha valahogy életben maradt. S erre a kupacra tett rá még jó pár lapáttal a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom”, majd a két nagy háború közötti időszak. Az egészre aztán vasból és vérből öntött koronát a Második Világháború. S bár elméletileg győztes hatalommá lett a Szovjetek óriás országa, valójában egyetlen nyertes ország sem szenvedett el annyi kárt, mint a Sztálini pártállam. Innen sem könnyű felállni, de talán nem lett volna teljesen reménytelen az ügy, mikor is következtek a kegyetlen diktatúra, pusztító évei. Láthatón rendkívül szívós, sokat elviselni képes az orosz ember, illetve az egykori Szovjetunióba tömörített népek színes csoportja. S ha még távolabb tekintünk a múltba, ugyancsak kevés az olyan momentum, ami kifejezetten kedvezett volna az óragyártás felvirágzásának a szóban forgó tájon.

Talán kimondható, hogy már a Kijevi Rusz Nagyfejedelemség idején is, hozzávetőleges 500 éves lemaradásban tengődött a főleg szláv, de mindenféle más népeket is magába olvasztó, mérhetetlen vidék. Mindez akkortájt igaznak látszott Európa többi részére is. Nem hiába hívták az időszakot sötét középkornak. Hátrány alatt leginkább a földművelés és a kézművesség kevéssé fejlett mivoltát, illetve a társadalmi berendezkedés szervezettségének, valamint ezzel kéz a kézben szükségszerűn járó, magasszintre csiszolt, kiforrott jogrendszer hiányát érdemes érteni, mely a Római Birodalom bukásával veszni látszott.

A Krisztus utáni 12. században azonban, a ma Nyugat – Európai országoknak mondott területeken formálódó nemzetállam-kezdemények, végül nagyon is sikeresen restaurálták a fent írt, ezer éves vívmányokat. Erős lábakra épülhetett újjá az ún. nyugati civilizáció, miközben keleten, mindenféle mongol horda tombolt, s a viszonylagos béke hiányában, az a vidék bizony alulmaradt az eleve hátrányos rajthelyről megkezdett, évszázados verseny során.

A mai Oroszország területe bőven megáldott ércekkel, ásványkincsekkel, mindenféle nyersanyaggal, gazdag földekkel, ahogy hatalmas, felfoghatatlan méretű, kietlen, semmire se jó pusztasággal egyaránt.

Eleve már méretei folytán is rendkívüli kihívás lehet egy efféle birodalmat kézben tartani. Nagy Péter Cár, majd Nagy Katalin Cárnő ugyan igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy országuk felzárkózzon a nyugati államokhoz. Ám az utolsókból lássuk be, leginkább csak a mesékben lesznek elsők.

I. Péter alapította egyébként az orosz óragyártás szempontjából kiemelten fontossá lett Szentpétervár városát, 1703-ban, amely 1712-ben az Orosz Birodalom fővárosa lett. A felvilágosodás lángjait azonban többnyire kioltotta a helyi nemesség elnyomó, ellenálló szele. Maga a nagy cár is talán a kelleténél több erőforrást szentelt, főleg a balti államokkal, illetve a törökökkel szemben vívott háborúskodásnak. Végül, ahogy az már lenni szokott, betelt a nép pohara.

A nem valami kellemes élményre sikeredett, Első Világháború nyomában járó „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” elsöpörte a régi rendszert, s annak elitjét. Mindez azonban továbbra sem jelentett se fellendülést, se felüdülést, sem az ország, sem a lakosság számára. E kiéheztetett, agyontaposott, kiszáradt, hatalmas pocsolyára folyt rá, a kommunizmus és a proletárdiktatúra vérrel áztatott, olajtól és puskaportól bűzös verejtéke. Mely mind a Második Világégés során, s azt követően is komoly áldozatokat követelt.

Szinte minden homlokegyenest másképp alakult a Volga anyácska mentén, mint az Alpok védő ölelésében. A finoman szólva is kihívásokkal teli múlt ellenére azonban, mégis készült óra, nem is csekély számban, e végtelen nagy területtel, s talán annál is nagyobb kihívásokkal megáldott országban. S alapvetően pont a rengeteg szenvedést és elnyomást hozó háborús gépezet igényeinek hála.

Ahol bezáródik egy ajtó, általában kinyitnak egy ablakot. A történet ezen része persze nem túl egyedi. A karóra, mint eszköz, nagyobb részt mindenhol a harctéri szükségletek kielégítésére született továbbfejlesztése, a 19. században már elterjedt és kedvelt zsebóráknak. Nem csoda tehát, hogy a szovjet óragyártás is elsősorban a Vöröshadsereg részére ontotta termékeit.

Deresebb fejű olvasóink talán még első kézből származó tapasztalatokkal rendelkeznek arról, hogyan is termelt az orosz, illetve a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének (röviden: CCCP vagy USSR) ipara, úgy általában. Annak, aki bármilyen okból kihagyta az 1990 előtti időket, elég behuppanni egy, még ma is elég sokfelé szaladgáló Lada Niva „személygépkocsiba”. A legújabb Lada járműveken már érződik a nyugati szél, ám akár egy 10 évvel ezelőtt forgalomba helyezett, újnak mondott Niva is nosztalgikus érzelmeket ébreszthet abban, aki korábban megtapasztalhatta ezt a fajta „keleti – kényelmet”.

Jó példa lehet még a világ talán legelterjedtebb lőfegyvereinek számító, egy bizonyos Kalasnyikov fegyvertervező, szovjet altábornagy nevéhez köthető, különféle karabélyok kialakítása is. Ezen „legendás” tárgyakhoz hasonlón, a legtöbb orosz, ipari termék közös jellemzője, hogy nem igazán tervezték őket szépnek, esztétikusnak, ergonomikusnak.

Legalább is, nyugatibb szemmel nézve.

Az esztétikum természetesen szubjektív fogalom. Ám tény, hogy a dizájn és a külalak kialakítása, a díszítettség, az apró részletek finomhangolása nem volt első, de még második szempont sem. Órás vizekre evezve, ehhez képest a svájci, a német, de a japán órásmesterek is, már a kezdetekkor mesésen polírozott élekkel, ékesen dekorált hidakkal, kézzel vésett csapágylemezzel, aprólékosan kimunkált, különféle, egyedi stílusban elkészített, szemet kápráztató számlapokkal vették le a világot a lábairól.

Nem is beszélve az egyre bonyolultabb komplikációk halmozásáról.

Az orosz mérnöknek ehhez képest elég volt, ha valami működik, viszont minden, akár a legmostohább körülmények között is. S ha mégis tönkrement volna, fontos volt, hogy olcsó és könnyű legyen a meghibásodott alkatrészt, vagy az egész eszközt újra cserélni. Hogy ez, a politikai vezetés felől érkező elvárásban gyökerezik –e? Hiszen mindig gyorsan kellett termelni. Nagyjából sosem volt elég semmi. Tartani kell a tervet, sőt azt minimum 120 százalékkal túl kell teljesíteni. S aztán ez, a generációkon át bevésődött szemlélet magyarázza –e, ezt a fajta végeredményt, vagy sokkal mélyebben gyökerezik, s a nélkülözés, a szegénység, a többnyire rideg, muszka táj, a hideg, a farkasok és a medvék is hozzájárultak mindehhez? Meglehet.

Félre értés ne essék, nem egy szegény országról beszélünk. Ám ebből a szempontból sokkal inkább ázsiai jegyeket mutat, mint ami Európában, leginkább a 20. század második felétől megszokott. Hiszen a felfoghatatlan gazdagság, már a cári időkben is a társadalmi elit, egy igen szűk rétegének kezében összpontosult. S az Isten adta nép nem igazán szaladgálhat ma sem Rolexben.

Szegénység természetesen van, volt és lesz a Nyugat Európai államokban is. A társadalmi különbségek, a társadalom létének természetes velejárói. Ám amíg hazánktól nyugatra, különösen a második világháború óta, megpróbált az állam elfogadható életszínvonalat biztosítani, még a kevéssé szerencsés, vagy épp a kevéssé tehetséges, illetve keveset tenni akaró polgároknak is, addig a keleti szisztéma őket inkább bünteti.

Hogy melyik szemlélet a hasznosabb, mindenki döntse el maga. Gazdagnak lenni valószínűleg bárhol a világon sokkal jobb, mint szegénynek.

Mindez csak azért kívánkozott ide, mert így talán jobban átgondolható, hogy miért készített alapvetően gyakorlatias szempontoknak megfelelni kívánó bármit, tehát időmérőket is, a szovjet ipar.

S ez lehet az egyik oka, hogy miért mondható a legtöbb orosz vekker árára, hogy bagatell. S így, a nem túl díszes, mondhatni nem igazán kifinomult külalak, az alacsony érték és a zűrzavaros, hazánkban is mély sebeket ejtő történelmi távlatok számbavételével talán megmagyarázhatjuk, miért annyira megosztók az orosz órák, az órakedvelők közösségében. S hogy pontosan milyen márkák, modellek és gyárak bukkannak fel ama homályos történelem lapjain, és azok közül akad –e még ma is talpon lévő, figyelemre érdemes, órásipari szereplő? Reményeink szerint, a következő fejezetekben írtakból kiderül.


Következő rész: 2019. 04. 05.